Helyzetjelentés, és a várva-várt (?) friss

Sziasztok! :)

Sajnálom, hogy ennyire eltűntem, és hogy ilyen sokáig nem történt semmi az oldalon. A helyzet az, hogy rengeteg egyéb más problémával kell törődjek (többek közt családi, és tanulmányi dolgok) valamint a forever alone státuszom is megváltozni látszik, így a blogra tényleg nem sok időm marad már :(
Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy mi lesz az oldal és a történetek sorsa. Ami biztos, hogy a YCML-t nem hagyom befejezés nélkül. A többi még kérdéses... heti egy résznél több nem nagyon várható, és még ezt sem akarom megígérni. Igyekszem...
Ma is hoztam nektek egy részt, ha már ilyen sokáig nem volt, remélem örömötöket lelitek benne :)
YCML - 58. rész, jó olvasást! :)

58. rész: Karácsony

A következő napokban rá kellett eszméljek, hogy még hozzá sem láttam a karácsonyi ajándékok beszerzéséhez. Így az ünnepek előtt ezzel töltöttem az időm 100%-át, boltról boltra rohangáltam, persze óriási volt a tömeg, ami nem könnyítette meg a dolgomat. A szüleimnek és a húgomnak nem volt nehéz választanom, a srácok sem okoztak különösebb problémát, kivéve Pierre-t. Vele nem igazán tudtam mit kezdeni. Nem akartam személytelen ajándékot venni neki, de attól is féltem, ha valami túl személyeset kap, talán félre érti. Végül egy boltban rábukkantam egy pontosan olyan parfümre, amit a szülinapjára vettem neki anno, amikor még együtt voltunk. megremegtem, ahogy megéreztem az illatot, annyi emléket juttatott eszembe… hezitáltam még egy kicsit, de aztán megvettem. Nem tudtam, vajon ő emlékezni fog-e erre, de már csak a kíváncsiság is hajtott.

A csomagolással és a készülődéssel sokat veszelődtem, de a végeredménnyel felettébb elégedett voltam, így nem bántam.

A szüleinknél töltött este nagyon kellemesre sikerült, anyu isteni finom vacsorát csinált, az estét pedig egy bögre forralt bor társaságában a kandalló köré gyűlve beszélgettük végig, és nagyokat nevettünk. 5 év után ez volt az első karácsonyom itthon, és meg kell mondjam, nagyon örültem, hogy annyi viszontagság után ugyan, de most itt vagyok, a családommal. 

Másnap pedig a srácokkal terveztük az ünneplést, megbeszéltük Jennával, hogy már reggel átmegyek, hogy együtt főzzük meg az ünnepi vacsorát, és besegítsek a díszítésbe is. Mondjuk a reggelből persze dél lett, de engem ismerve az még bőven belefér a reggel fogalmába.

- Sziasztok!!- kiabáltam, ahogy beléptem az ajtón. Szokás szerint nem volt zárva, bár személy szerint ezt sosem értettem, hogy a srácok hogy nem félnek, hogy egyszer beszabadul hozzájuk párszáz rajongó…- srácok?- sétáltam végig a folyosón, de nem kaptam választ. Benéztem a nappali ajtaján, és hirtelen elkapott a röhögés. Ugyanis a fiúk nagy szakértelemmel próbálták odébb tolni az egyik kanapét, hogy legyen helye a karácsonyfának. Komikus volt nézni, ahogyan vitatkoznak, hogy merre tolják, hova tegyék, össze-vissza magyaráztak egymásnak, de mindegyik hülyeséget beszél tulajdonképpen.

- Míra, szia!- jelent meg Jenna is, mire a srácok felkapták a fejüket.

- Nem is vettünk észre, mikor jöttél meg?- jött oda hozzám Seb, és üdvözlésképpen puszit nyomott az arcomra.

- Már egy ideje nézem, ahogy szerencsétlenkedtek- vallottam be nevetve.

- Kösz szépen!- fonta karba a kezeit duzzogva David.

- Na, tudod hogy csak vicceltem!- öleltem át, és adtam neki egy puszit.

- Még haragszom!- közölte erre, és az arca másik felét is odatartotta.

- Persze már, gyereknap van, vagy mi?- nevettem, de aztán David addig nyomult, amíg kapott még egy puszit, amivel aztán boldog volt.

Jennával nekiálltunk főzni, amíg a srácok feldíszítették a fát. Persze ez nem ment zökkenőmentesen, de mi csak a konyhából hallgattuk a kiszűrődő zajokat, és nevettünk.

- Hé, kész vagyunk, jöjjünk segíteni főzni?- jelent meg az ajtóban Chuck.

- Szerintem inkább ne- vágott ijedt fejet Jenna.

- Most miért vagy ilyen, mi csak segíteni akartunk!- csatlakozott David is.

- Jen, ne legyél olyan szigorú, majd maximum nem engedjük őket a tűzhely közelébe… és esetleg a késeket is elrakjuk előlük… öhm srácok, krumplit pucolni tudtok, ugye?- fordultam feléjük.  

- Nagyon vicces!- nyújtott rám nyelvet Jeff- tudjátok, én félig…

- Olasz vagy, és tudsz főzni, igen Jeff, nagyjából háromszázhuszonnégyezer-hatszázötvenhétszer elmondtad már ezt, megjegyeztük!- fejezte be Jenna a gitáros mondatát, miközben a levest kavargatta a tűzhelynél.

- Jól van, zacskós levest én is tudok „főzni”- ugratta őt Pierre is.

- Nem tudom ki gyújtotta majdnem föl a konyhát múltkor meleg-szendvics készítés közben!- vágott vissza Jeff.

- Szerintem Seb volt- hárított Pierre nevetve.

- Mi voltam én?- nézett fel a gitáros, mert időközben megtalálták egymás száját a húgommal.

- Jen, ki fog futni a leves- figyelmeztettem, rosszallóan csóválva a fejem.  

- Szerintem inkább rendeljünk pizzát- javasolta Chuck, mire én felmutattam neki a középső ujjam, de ő csak nevetett.

Mire készen lettünk mindennel, már beesteledett, így miután mindenki kicsípte magát, következhetett az ajándékozás. Persze előbb még kibontottunk egy-két üveg bort, csak hogy még jobb legyen a hangulat.

A srácok többnyire viccesre vették a figurát, de Davidtől például sminkcuccokat kaptam, ami tiszta hasznos, Chuck-tól pedig vásárlási utalványt a kedvenc ruhaboltomba, bár viccesen megjegyezte, hogy talán inkább szakácskönyvet kellett volna vennie.  A tenyerem izzadni kezdett, amikor Pierre ajándékára került a sor. A csomagból egy ékszeres doboz került elő, benne egy gyönyörű ezüst karkötő. Kíváncsian figyeltem, hogy ő mikor bontja ki a tőlem kapott ajándékot, és hogy vajon jelent-e majd neki bármit is. Figyeltem az arcát, miközben a csomagolással bajlódott, majd mikor meglátta, hogy mit tartalmaz a csomag, felnézett rám. Láttam a szemén, hogy pontosan tudja, hogy miért ezt kapta… egy pillanatig csak néztünk egymásra, majd mosolyra húzta az ajkait. Én is elmosolyodtam egy picit, majd szégyenlősen elfordítottam a pillantásomat. Figyeltem a srácokat, akik lelkesen mutogatták egymásnak, hogy ki mit kapott.

- Tetszik a karkötő?- ült le mellém a szőnyegre Pierre.

- Igen, nagyon szép. Köszönöm- feleltem zavartan. A fejem kissé zsongott, és a mosolyának hatására mintha pillangókat éreztem volna a gyomromban. 

- Van még egy ajándékom a számodra, de azt inkább akkor adnám oda, ha kettesben maradunk- súgta a fülembe. Odahajolt hozzám, így éreztem a leheletét a nyakamon. Odafordítottam a fejem, hogy lássam az arcát, de nem gondoltam, hogy ennyire közel van hozzám, az orrom súrolta az arcát, a szánk épphogy pár centire volt egymásétól.

Szerencsére a többiek semmit sem vettek észre az egészből, de én a történtek után egész este kicsit feszengtem, és persze nem hagyott nyugodni, hogy Pierre mit is akar adni nekem még. A vacsora jól sikerült, a srácok mind dicsérték a főztünket. Kaja után még beszélgettünk egy kicsit, majd Jenna és Seb elköszöntek és felmentek a szobájukba, gondolom már nagyon kettesben akartak maradni. Majd a srácok is elszállingóztak szép sorban, persze Pierre maradt utoljára. Én közben elkezdtem leszedni az asztalt, ő pedig segített. Egy jó darabig nem szólt egy szót sem, csak törölgette a tányérokat.

- Nézd Míra, először is szeretnék bocsánatot kérni- bukott ki belőle végül- a múltkori estéért, és az azutáni reggelért, hogy balhéztam Jace-el… és még ezer dolgot fel tudnék sorolni, hiszen annyiszor megbántottalak már. De akárhányszor hozzákezdek, hogy kijavítsam a hibáimat, mindig ez lesz, és…

- Pierre- szakítottam félbe- nem csak a te hibád, hogy mindig ez lesz a vége. Mind a ketten elszúrtunk pár dolgot… de most már ezeken nem lehet változtatni.

- Talán nem- vont vállat- én csak azt szeretném, hogy lásd, én tényleg helyre akarom ezeket hozni… még nem tudom, hogy hogyan, de majd… majd lesz valahogy.

Nem tudtam erre mit felelni, elzártam a csapot, mivel pont végeztem a mosogatással, és felé fordultam.

- Én…- nyitottam szóra a számat, Pierre pedig türelmesen várt, amíg kitaláltam, mit is mondhatnék-, tudod, arra jutottam, hogy a kettőnk kapcsolatával most már valamit csinálni kell. Így vagy úgy, de valahogy most már lennie kell, meg megőrjít ez a se veled, se nélküled dolog- vallottam be őszintén.

- Hát akkor mi sem egyszerűbb- jelent meg egy huncut mosoly az arcán, és tett felém egy lépést.

- Úgy gondolod?- néztem fel rá bizonytalanul.

- Úgy- mosolygott továbbra is, és egy újabb lépéssel került közelebb hozzám- legyél velem…- suttogta a fülemhez hajolva, miközben az egyik kezével átölelte a derekamat, és magához húzott.