You've changed my Life - 61. rész

Sziasztok! :)

A legutóbbi bejegyzésben említettem, hogy ezt a facebook-os témát, hogy könnyebben értesülhessetek a blogon történő dolgokról. Azt mondtam, hogy csak akkor csinálom meg, ha van rá igény. Na, hát ugyan senki nem jelezte, hogy igen, ez kell, csináljam, de én már egyszer ezt kigondoltam, szóval... :D itt elérhetitek a blog facebook oldalát :)

Ennek örömére hoztam is egy részt a YCML-ből, lassan de biztosan, közeledünk a vége felé :)
Jó szórakozást hozzá! :)

61. rész: Majdnem terhes

A sűrű hóesésben egy faház körvonalai rajzolódtak ki, ahogyan Pierre befordult a kocsi behajtóra. Elővett egy távirányítót, megnyomott rajta egy gombot, mire a garázsajtó emelkedni kezdett, és meleg fény töltötte meg az időközben ránk sötétedett estét.

- Hol vagyunk?- kérdeztem, miután leállította a motort, és a garázsajtó halk zümmögéssel becsukódott mögöttünk, kizárva így a hideg szél süvítését.

- Ne kérdezősködj annyit- szállt ki Pierre, megkerülte az autót, és kinyitotta előttem az ajtót- gyere- nyúlt a kezem után. Nem szóltam semmit, csak kiszálltam, a tenyeremet az övébe csúsztattam, és engedtem, hogy magával húzzon. Felvezetett egy kis lépcsőn, és megállt egy nagy faajtó előtt.

- Csak utánad- mosolygott rám. Habozás nélkül nyomtam le a kilincset, már rém kíváncsi voltam, hogy mi ez a hely. Az ajtón belépve egy tágas nappaliban találtam magam. Egy kényelmes fehér kanapé foglalta el a szoba közepét, a bejárattól balra a falat könyvespolc takarta. A polcok fölött egy lépcső futott végig, ami a galériára vezetett.

Megálltam a nappali közepén, és kérdőn néztem Pierre-re.

- Nem tetszik?- kérdezte a homlokát ráncolva.

- De, imádom- mondtam ki gondolkodás nélkül- csak nem értem…

- Tudod, sokat gondolkodtam a szülinapi ajándékodon- sétált oda hozzám, és a két tenyere közé fogta az arcom- de nem jutottam semmire, hiszen mindened megvan, semmi nincs amit meg tudnék venni neked… és akkor eszembe jutott ez- mutatott körbe.

- Hogy veszel egy hétvégi házat a hegyekben?- pislogtam még mindig értetlenül.

- Igazából nem- nevetett a reakciómon- a ház a szüleimé, ennek az egész kis utazásnak pedig az a lényege, hogy végre zavartalanul kettesben lehessünk egy kicsit- magyarázta.

- Oh- hirtelen ennél értelmesebbet nem tudtam kinyögni. Pierre-nek teljesen igaza volt, jobb ajándékot keresve sem találta volna az együtt töltött időnél. Hiszen ez volt mindig is az, amiben hiányt szenvedtünk. Pénzért megkapható dolgokat már hiába is adtunk volna egymásnak, és erre Pierre már akkor rájött, amikor a karácsonyi ajándékomon törte a fejét.

- Valami baj van?- szakította félbe a gondolataimat. Észre sem vettem, hogy már percek óta hallgatok, magam elé meredve. Ahogy felnéztem, láttam hogy Pierre arcáról most először eltűnt a magabiztos mosoly, és feszülten harapdálta az alsó ajkát- ha nem tetszik, vagy nem akarsz itt lenni, akkor…- az aggodalommal teli hadarását egy csókkal némítottam el. Vonakodva ugyan, de viszonozta. Majd szépen lassan eltűnt minden kétely, és teljesen átadta magát a csóknak. A nyaka köré fontam a karom, ő pedig a derekamat ölelte át.

- Köszönöm- suttogtam, ahogy elváltak az ajkaink. Nem felelt, csak elmosolyodott, és felém hajolt, hogy újra megcsókoljon. Hirtelen összerezzentem, amikor a telefonom csörgése belehasított a nagy csöndbe. Észre sem vettem, milyen némaság vesz minket körül. Habár odakint még mindig tombolt a hóvihar, idebent meleg, békés és csöndes volt minden. Pierre kihúzta a zsebemből a telefont, vetett egy pillantást a kijelzőre, majd felém nyújtotta.

- Nem kell, nem veszem fel- jelentettem ki oda sem nézve.

- A húgod az- tartotta továbbra is felém a telefonom.

- Oké, oké…- vettem el sóhajtva-, szia Jen- emeltem a fülemhez. Próbáltam a legkedvesebb hangomat elővenni, elvégre nem tudhatta, hogy éppen zavar.

- Míra, át kell jönnöd, most azonnal!

- Jen, mi a baj?- rémültem meg, és a szívverésem egy pillanat alatt a duplájára gyorsult a húgom ijedt, sírós hangjától. Vártam pár másodpercet, de nem kaptam választ- Jenna! Mi történt? Kérlek, mondj valamit! Seb ott van?

- Nem, nincs! És ne is szólj neki…- vágta rá azonnal. Ez a válasz eléggé meglepett, és ha lehet, még jobban megijesztett.

- Összevesztetek?- találgattam.

- Nem, nem- hüppögte.

- Akkor mi a fene történt? Mondj már valamit, könyörgöm!- harapdáltam az ajkamat, és közben Pierre felé pislogtam kérdőn, hogy ő tud-e esetleg valamiről, de ugyan olyan tanácstalanul nézett vissza rám.

- Nem… ne aggódj. Igazából… igazából semmi rossz- mondta akadozva. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha saját magát győzködné, nem is engem.

- Jól van Jen- próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra- ha semmi rossz nem történt, akkor szépen nyugodj meg, vegyél egy nagy levegőt, és mondd el, hogy mi van.

Hallgattam pár másodpercig, ahogy csöndesedik, és a hüppögés is abbamaradt.

- Oké- sóhajtott egy nagyot- szóval az van, hogy… még nem biztos, de…

- Csss, Jenna nyugalom, semmi baj nincsen- próbáltam csitítani, mert ismét túl szaporán kapkodta a levegőt.

- Lehet, hogy terhes vagyok- nyögte ki végre.

- De hát ez miért ilyen nagy baj!?- sóhajtottam, és akkora kő esett le a szívemről, mint a fél Mount Everest- figyelj ide! Seb szeret téged, és nemsokára összeházasodtok. Jobb nem is lehetne!- próbáltam jobb belátásra téríteni.

- Nem érted- szinte láttam magam előtt, ahogyan a fejét rázza- még csak szó sem volt köztünk ilyesmiről, mi van, ha Seb nem akar még gyereket? Vagy ha egyáltalán nem akar? Én meg még csak 21 vagyok, túl fiatal az ilyesmihez, és…

- Jen, ez hülyeség- mondtam ki a véleményemet, a szavába vágva- de egyelőre még kár is ezen aggódni, azt mondtad, hogy nem biztos, nem?

- Nem, még nem biztos- hagyta rám.

- Ezek szerint nem voltál orvosnál? Miből gondolod egyáltalán, hogy terhes vagy?

- Egy hete késik… pedig mindig pontosan jött eddig. Vettem tesztet…

- Pozitív?

- Nem tudom. Megcsináltam, de még nem mertem megnézni az eredményt. Gondoltam átjössz, és megbeszéljük, kicsit megnyugtatsz. Különben is, hol vagy?

- Ez egy hosszú történet, nagyjából 4 órányira Montrealtól, szóval most nem igazán tudok átmenni.

- Dolgozol?

- Mondjuk- feleltem kis habozás után- figyelj Jen, szerintem nincs miért aggódnod. Nézd meg a tesztet, ha negatív, akkor semmi…

- De a teszt tévedhet is!- fakadt ki újra, pedig már azt hittem, sikerült megnyugtatni.

- Ez igaz- nyugtáztam- akkor csinálj még egy-kettőt, mindegyik nem tévedhet. De ha biztosat akarsz, akkor kérj időpontot az orvosodhoz.

- Igen, lehet hogy az lesz- motyogta maga elé.

- Visszahívsz ha megnézted, vagy tartsam?- kérdeztem óvatosan. Nem akartam tolakodó lenni, de feltételeztem, hogy Jen-nek szüksége van a támogatásra, ha már ennyire kiakadt. Bár valahol meg tudom érteni, tényleg rossz ez a bizonytalan állapot, nem tagadom hogy velem is előfordult, hogy aggódva vártam, hogy végre megjöjjön a havim. De ez most teljesen más volt az ő esetében. Nem volt miért izgulnia. Már ki volt tűzve az esküvőjük időpontja, és nem láttam okát, amiért Seb ne örülne egy babának. Igaz hogy ő a legfiatalabb a srácok között, de szerintem ez nem akadálya semminek, és különben is, az életben a legjobb dolgok váratlanul jönnek.   

- Nem tudom, talán… talán inkább ne tedd le.

- Rendben. Gyerünk Jen, lássuk azt a tesztet- mondtam türelmesen.

- Oké, ne sürgess. Nem te vagy majdnem terhes…

- Te sem vagy az- nevettem el magam- olyan nincs, hogy valaki majdnem terhes.

- Ne köss belém!- vágott vissza, de hallottam, hogy már mosoly bujkál a hangjában.

- Szóval?- kérdeztem kis várakozás után.