You've changed my Life - 62. rész

Sziasztok! :)

Lassan, de biztosan azért haladgatok, mostanában nekiálltam megint írni :) hogy meddig tart a lendület (és az ihlet) ezt ugye nem tudom megmondani, igyekszem egy-két hetente új résszel jelentkezni!
A mai friss: YCML - 62. rész. Nem túl hosszú, de remélem tetszik majd Nektek! A véleményeket továbbra is várom kommentben, chat-en, facebook-on, kinek hol kényelmes :)
Jó olvasgatást mindenkinek! :)

u.i.: a blog facebook-os oldalát megtaláljátok ide kattintva! ;)

62. rész: Kezdünk felnőni (?)

Totál fölöslegesnek és értelmetlennek éreztem Jenna agymenését, hiszen ha terhes is… miért lenne az olyan nagy baj? Szépen csendben ültem a kanapén, felhúzott lábakkal, a telefont még mindig a fülemhez tartva, és közben Pierre-t néztem, aki velem szemben karba font kézzel támaszkodott a falnak.

- Szóval?- kérdeztem pár perc hallgatás után.

- Negatív- csendült a vonal túlsó végéről.

- És ezért kellett ekkora hisztit csapnod!?- sóhajtottam.

- Bocsi, én csak… megijedtem. De tényleg úgy gondolod, hogy Seb örülne egy babának?- a hangjából kicsendült az izgatottság.

- Nem tudom Jenna, a te vőlegényed, ezt neked kell vele megbeszélni.

- Az előbb azt mondtad, hogy…

- Figyelj, nem beszélhetnénk ezt meg máskor?- vágtam a szavába, miközben Pierre felé pislogtam. Szerettem volna vele foglalkozni, és nem a telefonon lógni még 3 órán keresztül.

- De, persze- felelte Jen kissé megilletődve- nem tudtam, hogy zavarok. Mit is mondtál, hol vagy?

- Dolgozom- vágtam rá, mivel jobb nem jutott az eszembe. Hiszen megbeszéltük Pierre-el, hogy egyelőre a többieknek nem kell tudnia erről a dologról, ami úgy tűnik ismét alakul közöttünk.

- Ja, persze. Hát akkor bocsi a zavarásért. Majd hívj, ha ráérsz! Szia Miri.

- Oké, szia!- tettem le a telefont. Jó ötletnek tűnt azzal a lendülettel ki is kapcsolni, hiszen ezért voltunk itt az isten háta mögött 20 kilométerrel, hogy zavartalanul lehessünk kettesben, és ez nehéz, ha fél órákat lógok a mobilomon.

- Ne haragudj, Jen-t ilyenkor nem lehet lerázni. De kikapcsoltam- öleltem át hátulról Pierre-t. Azt vártam, hogy majd mosolyogva felém fordul, és azt feleli „semmi baj” vagy mit tudom én, valami ilyesmit. De ehelyett még csak választ sem kaptam, és nem is mozdult- hé, minden oké?- próbáltam magam felé fordítani.

- Persze, minden tökéletesen rendben van!- pördült meg. A szemében láttam az indulatot, de a hangszíne sem leplezte éppen, tele volt a Pierre-től már olyan jól ismert sértődött dühvel és daccal.

- Most mi rosszat mondtam?- pislogtam rá értetlenül.

- Mit is mondtál, hol is vagy?- ismételte meg a húgom szavait.

- Tényleg amiatt akadtál így ki, mert azt mondtam neki, hogy dolgozom?- kérdeztem meghökkenve, és mivel nem felelt, folytattam- azt hittem, ezt beszéltük meg. Te is egyetértettél abban, hogy nem kéne elmondanunk nekik, hogy…

- Az csak a srácokra vonatkozik!

- Oh tényleg? Hát ez új nekem- fontam én is karba a kezeimet.

- Jenna teljesen más, ő a húgod! Mindent tud rólad, és te is róla, látod hogy te voltál az első, akit vészhelyzetben hívott!

- Na ne már, ennek most semmi köze ahhoz, hogy tud-e rólunk, vagy sem! Ennyi erővel akkor már a srácoknak is elmondhatnánk, mert amit Jen tud, azt Seb is, és úgysem tudják tartani a szájukat. Egyébként meg ha már itt tartunk, és Jenna teljesen más, akkor mesélj már nekem, Jay és Johny mennyit is tudnak kettőnkről!?

- Hát, ha éppen tudni akarod, Jay ötlete volt, hogy hozzalak el ide!- vágta oda a választ sértődötten.

Erre hirtelen nem tudtam mit felelni, és a pillanatnyi beálló csöndben arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen értelmetlen a vitánk.

- Figyelj Pierre- erőltettem higgadtságot a hangomra- kezdjük ezt előröl. Sajnálom, hogy kiabáltam, és hogy nem mondtam meg Jen-nek, hogy veled vagyok. Tudod, én azt hittem, hogy még mindig ott tartunk, hogy nem tud rólunk senki. Amennyiben már máshogy gondolod, megbeszélhetjük azt is, de ennek nincsen értelme, hogy bevágod a durcit. Kérlek, próbáljuk meg felnőtt módjára megbeszélni!

- Igazad van, bocsánat. Semmi értelme nincs annak, amit csinálunk- sóhajtott.  

- Azt hiszem, kezdünk felnőni- mosolyodtam el- sosem láttuk be annak idején, ha értelmetlen dolgokon vitatkoztunk.

- Éppen itt az ideje, nem gondolod?- emelte rám a pillantását Pierre. Az ő szája szélén is mosoly játszott- és tudod Míra… én nem így akartam ezt csinálni, de talán a spontán dolgok a legjobban az életben, ahogy valaki ezt nagyon bölcsen mondta- ereszkedett fél térdre előttem, közben végig a szemembe nézve. Én nem tudtam egy szót sem szólni, csak a szám elé kaptam a kezeimet, és lélegzetvisszafojtva vártam. A szívem a torkomban dobogott. Ez most tényleg az, amire gondolok, vagy csak képzelődöm Pierre tényleg meg fogja kérni a kezem? Már az ájulás határán voltam az izgalomtól, amikor szóra nyitotta a száját.

- Dehogy is Míra, csak hülyéskedtem!- tört ki a nevetés Pierre-ből- olyan sápadt vagy, biztos hogy jól…?- de nem juthatott a mondata végére.

- Te hülye állat! Hát ez nagyon szemét húzás volt! Hogy te mekkora genyó vagy! Te seggfej! Rémes alak vagy, utállak!- kezdtem el püfölni a kanapé egyik párnájával, és nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy inkább sírjak, de inkább az utóbbihoz lett volna kedvem.

- Míra, nyugalom!- kapta el a karom, és lerántott maga mellé a szőnyegre- ne kapálózz már úgy!

- Engedj el, akkora hülye vagy! Nem is mennék hozzá soha egy ekkora… egy ekkora…- kerestem a megfelelő sértést, de nem igen találtam.

- Oh, hát az nagy kár, mert ha annyira utálsz, akkor ki kell találjam kinek adjam ezt a gyűrűt!- húzott elő a zsebéből egy kis fekete ékszeres dobozkát. Izgatottan felcsillant a szemem, egy pillanatra el is feleljtettem a dühöm, és már nyúltam volna a doboz irányába, amit felém tartott, de megállt a kezem a levegőben.

- Ez most valami újabb idióta vicc?- fürkésztem az arcát.

- Esküszöm, hogy nem! Szeretlek Míra, legyél a feleségem!

Nem tudtam egy szót sem kinyögni, de a tetteim azt hiszem beszéltek helyettem. Átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam. Ezer dolog kavargott a fejemben, de egyet biztosan tudtam: boldog voltam. Nem ilyen eljegyzésre vágytam, egyáltalán nem így képzeltem el az egészet. Valami szép helyen, homokos tengerpart, a kellemes szél az arcomba fújja a tenger sós illatát, ülünk egy szépen megterített asztalnál, mindenhol gyertyák és virágok, tökéletes romantikus vacsora, és a desszert mellé felteszik a nagy kérdést… de mindez annyira távolinak tűnt most. Egyáltalán nem vágytam már semmi ilyesmire. Tökéletes volt a havas táj az ablakon túl, a kandallóban pattogó tűz, és az onnan áradó kellemes meleg, és Pierre, ahogy a szőnyegen ülve egyszer csak az orrom alá tolja a gyűrűt. Az egész olyan spontán volt, olyan… Pierre-es.