You've changed my Life - 66. rész

Sziasztok! :)

Meghoztam nektek a 66., egyben utolsó előtti részt. Igen, tudom hogy azt mondtam, hogy 67 +1 rész lesz, de azt hiszem, mégse. Nagyon nehezen zártam le ezt a sztorit, de azt hiszem, én elégedett vagyok. Remélem Nektek is tetszeni fog majd, jó olvasást! :)
puszi♥
 u.i.: és hát persze mindenkinek nagyon jó nyári szünetet kívánok! :) kicsit el is feledkeztem erről, mivel most érettségizem, és nekem kicsit előbb lett vége a tanításnak, a szóbelik pedig még tartanak...


66. rész:

Este Pierre átjött, ahogy ígérte. Én addigra már elaludtam a nappaliban a kanapén, egy pokrócba bugyolálva. A film, amit betettem nagyjából harmadszorra indulhatott újra. Akármilyen halkan is próbált bejönni, felébredtem a kulcscsörgésre, és a lépcsőházból beszűrődő fényre.

- Pierre?- néztem fel álmosan pislogva.

- Szia Míra- mosolygott rám elbűvölően, miközben kibújt a kabátjából.

- Későn jöttél- jegyeztem meg ásítva- idebújsz?

- Persze, mindjárt, csak…

- Ne, most gyere! Kérlek- tettem hozzá.

- Jól van- adta meg magát. Lerúgta a cipőjét, és lehuppant mellém. Az ölébe másztam és átöleltem, az arcomat a nyakába fúrva.

- Miért van cigi és alkohol szagod?- néztem fel rá.

- Ne haragudj… a srácok be akartak ülni egy italra a próba után- szabadkozott.

- De tudtad, hogy várlak- mondtam szemrehányóan.

- Kérlek Míra, nehéz napom volt- sóhajtott- jöttem, ahogy tudtam.

- Hát persze…- forgattam a szemem.

- Ne duzzogj már légy szíves. Csak próbálok egyensúlyt találni a munka és a szórakozás, a srácokkal és a veled töltött idő között.

- Mert annyit voltunk mostanában együtt, hogy tuti az én javamra billen a mérleg- jegyeztem meg cinikusan.

- Nem ezt mondtam… kérlek, nem akarok veszekedni. Nem részegen jöttem, csak két sört ittam, és a kocsit is a próbateremnél hagytam, taxival jöttem haza.

- Haza…- ismételtem meg, igazából nem kérdésnek szántam, de a szó végén felvitt hangsúly kissé azzá formálta.

- Most mi rosszat mondtam?- kérdezte óvatosan.

- Semmit- ráztam a fejem- csak nem hittem, hogy te az otthonodnak érzed ezt a helyet.

- Miért ne érezném?- lepődött meg most ő- már van itt saját kávés bögrém, fogkefém, ruháim- sorolta- viccelek, te buta!- nevetett fel, ahogy meglátta a grimaszom- te teszed azzá, hozzád bármikor jó benézni, otthonosan érzem itt magam, jó lenne, ha mindig te várnál, amikor hazaérek.

- Költözz ide- hallottam a saját hangom, mielőtt még végiggondoltam volna, ami eszembe jutott.

- Oké- vágta rá habozás nélkül- vagy ezt most komolyan gondoltad?- nevetett.

- Persze hogy komolyan- néztem a szemébe, a bizonytalanság egy apró jelét keresve. De nem találtam semmit, és pont erre volt szükségem, hogy lássam, ő is akarja.

- Holnap az első dolgom lesz, hogy bedobozoljam a cuccaimat- puszilt homlokon.

- Ez nagyon jól hangzik, de… mi lesz a srácokkal?- néztem fel rá.

- Hidd el, hogy meg fogják érteni. Nem lakhatunk örökké együtt, egyszer fel kell nőnünk mindannyiunknak.

- De Jen is ott lakik velük…

- Igen, de emlékszel milyen az élet a Simple Plan villában. Bulis, pörgős, bolondos és őrült… meg se lepődsz, ha a konyha csatatérre emlékeztet egy részeg főzési kísérlet után, ha a nappali tele van üres piás üvegekkel, vagy ha a medencében találsz egy guminőt. Te már nem így élsz, és talán nekem se kéne.

- De ezek is mi vagyunk- mosolyodtam el, ahogy a sok emlék eszembe jutott.

- Igen, bizonyos mértékig sosem fogjuk tudni ezt levetkőzni, de ez egy korszaka volt az életünknek. Nagyon sok őrültséget éltünk meg együtt, rengeteget buliztunk, de egyre inkább azt érzem, hogy ennek vége van. Nem vonz már annyira a pörgés, jobban esik veled meginni egy pohár bort, megnézni egy filmet, és utána ágyba bújni.

- Sosem hittem, hogy ilyet valaha hallani fogok tőled- nevettem el magam- de meg kell mondjam őszintén, jó érzés.

- Nekem még egy kicsit fura.

- Miért?

- Nem is tudom… olyan dolgok jutnak eszembe, amik ezelőtt még soha.

- Mint például?- faggattam tovább türelmetlenül. Kíváncsivá tett azzal, hogy ennyire kerülgette a dolgokat, és nem mondta ki.

- Hát például… hogy jó lenne egy saját lakás. Tudod, a srácokkal közös villa annyira nem optimális környezet egy babának.

- Tessék?- néztem rá kerek szemekkel, mert nem voltam egészen biztos abban, hogy jól hallottam, amit mond. Soha nem volt szó köztünk még gyerekről, de melegség töltötte el a szívem, ahogy elképzeltem egy apró kisfiút, aki Pierre barna szemeivel nézett vissza rám.

- Tudom, hogy nem beszéltünk még róla, de egyre többet gondolok erre mostanában. Akkor jutott először eszembe, amikor Jen felhívott, hogy előfordulhat hogy terhes. Azóta nem tudom kiverni a fejemből, szeretnék egy babát!- függesztette rám a tekintetét, várva a válaszom.

- Pierre, én…- motyogtam zavarodottan. Egyszerűen nem jöttek a szavak. El akartam mondani neki, hogy igen, és is szeretném, de nem tudtam. A torkom összeszorult, és a könnyeimmel küszködtem. Soha nem hittem volna, hogy a kapcsolatunk egyszer eljut idáig. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és külön is, nem reméltem soha, hogy ami egyszer úgy tönkre ment, mint a mi kapcsolatunk egy bizonyos ponton, valaha még ilyen tökéletes lehet.

- Persze nem muszáj most azonnal válaszolnod- törte meg a beállt csendet- tudom, hogy nem beszéltünk még ilyesmiről, de bennem már elég régóta motoszkál a gondolat. Tudom, hogy néha teszek elhamarkodott kijelentéseket, de ha valaha valamit is megbánok a döntéseimmel kapcsolatban, az nem ez lesz. Nagyon szeretlek, és hiába olyan ijesztő ez az egész, hogy bármikor úgy dönthetünk, hogy egy év múlva egy mini-én fog rohangálni a nappalinkban… akarom ezt, veled akarom átélni.

- Nem is tudom mit mondjak… Pierre, ez olyan hihetetlen, és nagyon hirtelen jött az egész- próbáltam összerendezni a gondolataimat.

- Tudom- simogatta meg az arcom- nem is kell rögtön döntened. Nekem volt időm végig gondolni, és nem mondom, hogy minden kétségemet sikerült leküzdenem, de arra jutottam, hogy együtt minden nehézséget meg tudnánk oldani, amivel jár.

Csak néztem az arcát, és nem is értettem miért nem mondtam még ki. Hiszen tudtam, hogy mi lesz a válaszom, az első perctől amikor megemlítette. Hát hogyan is mondhatnék nemet!? A férfi, akit szeretek, a vőlegényem, lelkesen vizionálja a jövendőbeli családunkat, egy tündéri babával. Mi mást akarnék, ha nem ezt!? Nem tudtam volna értelmesen elmagyarázni, mik zajlanak a fejemben, hiszen annyi minden jutott eszembe hirtelen. De nem igazán volt szükségem hosszú, kusza és bonyolult magyarázatokra… Pierre szemébe néztem, és átöleltem a nyakát.

- Csinálunk egy babát?- mosolyodtam el. Nem szavakkal válaszolt, de azt hiszem a hév, amivel csókolt a következő pillanatban, minden szónál hangosabban ordította az „igen”-t…