You've changed my Life - 67. *BEFEJEZŐ* rész

Sziasztok! :)

Tudom, sokáig ültem rajta, de végre itt van... a YCML utolsó része... sokáig gondolkodtam, hogy vajon jó befejezés-e ez, nem lóg-e majd úgy a levegőben? Eleinte azt éreztem, hogy nem jó... de talán csak azért, mert úgy a szívemhez nőtt ez a sztori, és nehezen engedem el... DE! ha valakinek hiányérzete támad, és van rá igény (ez tényleg azt jelenti, hogyha akár egy-két ember szeretné) szívesen írok +1 lezáró részt :)
De végül én arra jutottam, nekem nincs szükségem rá. Szerintem ez az utolsó rész hűen tükrözi a sztori egész hangulatát, kicsit nyitva marad, de szerintem ez nem baj...
De nem is húzom tovább, jó olvasást! :)
puszi ♥

67. rész: Örökké...

Másnap reggel egy kissé fáradtan, de annál boldogabban ültünk be egy taxiba, hogy átmenjünk a srácokhoz. Pontosabban tettünk egy kitérőt a próbateremhez, ahol Pierre hagyta tegnap este az autóját. Sőt, még annyira jó fejek is voltunk, hogy megálltunk kávét és fánkot venni, reggelire.

- Remélem már ébren vannak- állította le Pierre a motort a villa előtt.

- De hát 10 óra van- pillantottam az autó digitális órájának ijelzőjére értetlenkedve. Mostanában nálam ez már azt jelentette, hogy a délelőttöm fele eltelt, értékes órák, amit nem az esküvőszervezéssel és az egyéb munkáimmal töltöttem.

- Ezt most úgy mondod, mintha mi bármikor is felkeltünk volna 11 előtt, amikor velünk laktál- nevetett Pierre- látod, pontosan erre gondoltam tegnap. Már más az életritmusod.

- Lehet- másztam ki az ülésről, miközben mosolyogva idéztem fel a kómás reggeleket. Végigsétáltunk a kővel kirakott ösvényen a házig.

- Nem mondod, hogy még mindig az ajtótól balra lévő második ablak párkánya alatt van a pótkulcs!- kezdtem el nevetni, mikor Pierre rájött, hogy nem hozott magával lakáskulcsot, és nekiállt előbányászni a pótot.  

- De, miért?- nézett rám értetlenkedve.

- Már vagy öt éve ott van, nem féltek hogy egyszer valaki csak úgy besétál hozzátok!?- kérdeztem, miközben beléptem az ajtón mögötte.

- Pont ez benne a zseniális, hogy évek óta ugyan ott van, amire senki nem gondolna- zárta vissza a bejáratot.

- Na, hát téged se az eszed miatt szeretlek- nevettem továbbra is.

- Ez csúnya volt… bele ne dobjalak véletlenül a medencébe!- nézett rám vigyorogva.

- Hát az szerintem se lenne túl jó…

- Kit kell bele dobni a medencébe?!- jelent meg készséges mosollyal az arcán Chuck, természetesen egy szál alsógatyában.

- Ne bánts, adok fánkot!- tartottam magam elé a dobozt védekezően.

- Valaki fánkot emlegetett?- jelent meg David is.

- Te nem kapsz, a cukortól hiperaktív leszel- ugratta Pierre.

- Jól van, majd reggeli után és ráértek megölni egymást- vettem le tányérokat a konyhaszekrényből, és kipakoltam rájuk a fánkokat- mossatok kezet, és üljetek le enni- mondtam, miközben bekapcsoltam a kávégépet.

- Igenis anya- nevetett Chuck. Nem szóltam semmit, csak Pierre felé pillantottam, ő is az én tekintetemet kereste, összemosolyogtunk, de ő sem fűzött kommentárt a dologhoz.

- Kávé illat van, te is érzed? A srácok csináltak kávét? Szerinted betegek?- hallottam meg a húgom csevegő hangját beszűrődni az emeletre vezető lépcső felől.

- Nem tudom, legutóbb akkor készítettek reggelit, amikor leöntötték a fehér kanapét vörösborral- jegyezte meg Seb.

- Sziasztok!- nevettem rájuk, ahogy beléptek a konyhába.

- MÍRA!- ugrott egyenesen a nyakamba a húgom, szó szerint.

- Hé, áu, Jen ez fáj, kiszorítod belőlem a szuszt is, engedj el- lihegtem. A következő másodpercek kicsit összefolytak, olyan gyorsan történt minden. Csak azt érzékeltem, hogy Pierre mellettem termett, és hirtelen eltűntek a húgom fojtogató karjai.

- Jól van már Pierre, nem akartam megölni- dörzsölgette a karját sértődötten Jenna- mióta lettél ilyen átkozottul protektív?!

- Minden rendben?- fordult hozzám Pierre, a hátát mutatva a húgomnak, nem is foglalkozva vele.

- Nem történt semmi, csak megölelt… mi bajod van?- néztem rá én is furán. De nem vártam meg a válaszát, csak félretoltam, és Jenna-hoz léptem.

- Te meg legközelebb kulturáltan is köszönhetsz, de azért én is örülök!- öleltem vissza, de én sokkal barátságosabban, és kevésbé csontropogtatóan. Seb-et is átkaroltam fél kézzel, és puszit nyomtam az arcára.

Nem sokkal később a többiek is megjelentek, és meg kell mondjam, elég nagy sikert arattunk a reggelivel.

- Srácok, ez a fánk isteni!- jelentette ki Jeff, teli szájjal.

- Nyeld már le mielőtt megszólalsz, hullik a pofádból a morzsa- szólt rá Chuck.

- Hát te aztán pont ne tarts neki előadást arról, hogy hogyan kell kulturáltan étkezni- kezdett el nevetni David.

- Na mert TE aztán a kulturált ember mintapéldánya vagy- nevetett már Jeff is, aminek következtében félre is nyelt.

Miközben ők marták egymást, Jen és én elmerültünk az esküvő részleteinek a tárgyalásában, Pierre pedig a pultnak támaszkodva szürcsölgette a kávéját, és kedvetlenül bámult maga elé.

- Minden rendben van?- ment oda hozzá Seb.

- Ja.

- Hát, nekem nem úgy tűnik. Történt valami Míra és közted?- kérdezte óvatosan Seb.

- Történt- derült fel Pierre arca, majd újra érzelemmentes lett, az asztal felé pislogott, ahová letelepedtünk a húgommal.

- Szabad tudni, hogy mi?- puhatolózott Seb tovább. Mivel Pierre nem válaszolt azonnal, követte a pillantását- nyugi, nem fogja megfojtani, ha egy pillanatra szem elől téveszted őket- tette hozzá szem forgatva. Pierre nagyot sóhajtott, de még mindig nem szólalt meg.

- Na nem azért, ne is fáradj, tök jó magammal beszélgetni, én el vagyok- vont vállat Seb.

- Egyszerűen csak féltem- bökte ki végül Pierre nagy nehezen.

- A saját húgától? Neked most vagy az agyadra ment valami, vagy Míra terhes- nevetett Seb, de a torkára forrt azonnal, ahogyan a barátja ránézett- ezt most nem mondod komolyan! Miért nem szóltatok?

- Seb, nyugi!- csitította őt- nem tudjuk még… biztosan. Még nem akarunk semmit…

- SRÁCOOK, baba lesz a csapatban!!- ordította el magát Seb.

- Miért, terhes vagy?- nézett rá őszinte meglepetéssel a szemében Jeff.

- Nem, te nagyon hülye!- forgatta a szemét.

- Akkor Jenna terhes!- lelkesült be David is.

- Kizárt dolog… vagy te tudsz valamit, amit én nem?- nevetett a húgom.

Én csak ültem ott, nem tudtam, hogy mit mondjak. Ugyan nem beszéltük meg Pierre-el, hogy mikor osztjuk meg a srácokkal is a terveinket, abból ahogy a fejét fogta, sejthettem hogy nem szándékosan látott napvilágot a dolog.

A csöndet szinte meg lehetett fogni, és mindenki egy emberként meredt rám, hogy mondjak már valamit. A fenébe is, Pierre ugyan úgy benne van a dologban, nem értettem miért mindenki engem akar kifaggatni.

- Jól van srácok, akkor tisztázzuk- vettem nagy levegőt- mielőtt még felháborodtok, hogy ti eddig erről miért nem tudtatok,  elmondanám hogy még csak tervezgettünk.

- Össze fogunk költözni, és családot alapítani- húzott magához Pierre mosolyogva.

- Srácok, ez olyan megható, hogy elkezdtem könnyezni! Utoljára a Titanicon sírtam- kezdte el a szemét törölgetni Jeff.

- Ismét teljes lesz a csapat- örvendezett David.

- Hát, nem egészen- szakította félbe Pierre- én fogok Mírához költözni.

Erre a kijelentésre, ha lehet még az előbbinél is nagyobb csend lett, a srácokon látszott, hogy nem tudják, mit mondjanak erre.

- De hát miért?- bökte ki végül Chuck- évek óta erre várunk, hogy újra együtt legyen a csapat, hát elfelejtettétek milyen jó volt anno? A bulik, az állandó pörgés, szórakozás…  

- Nem felejtettem el semmit, Chuck- mosolyogtam rá- de amint az előbb Pierre azt elmondta, gyereket szeretnénk.

- Nem baj, nem zavar a sírás, majd bedugaszoljuk a konnektorokat, gyerekzárat rakunk a fiókokra, seperc alatt bababiztossá tesszük a házat!- erősködött David is.

- David, itt nem a házról van szó- ráztam a fejem- hanem…

- Félsz, hogy rossz hatással leszünk a gyerekre- vágott közbe Jeff- tudunk ám komolyak lenni!

- Nem, nem. Hadd mondjam végig! Imádunk titeket, nagyon jó lenne ismét együtt lakni, de a gyerekvállalás nem csak arról szól, hogy be kell dugaszolni a konnektorokat, hanem teljes életmódváltást jelentene, mindannyiótoknak. Nincs hangoskodás, nincsenek bulik, állandó gyereksírás, és rengetek kakis pelenka… attól, hogy mi úgy döntöttünk, hogy ezt bevállaljuk, nem kérhetünk meg rá titeket is, hogy alkalmazkodjatok.

- Istenem, el sem hiszem hogy ezt tőled hallom- sóhajtott Jen, és láttam a könnyeket a szemében- anya mindig azt mondta, hogy sosem fogsz megkomolyodni. Hát tévedett. Úgy örülök nektek!- ölelt meg, immár sokkal finomabban, hogy Pierre-nek se lehessen semmi kifogása ellene.

- Srácok, nehéz lesz itt hagyni titeket, hiszen… hány éve is már, hogy megvettük ezt a házat!? Azóta együtt lakunk, mindig itt voltatok körülöttem. Fura lesz nélkületek- fordult Pierre a banda többi tagjához.

- Azért nem örökre köszönünk el- veregette vállon Jeff.

- Büszkék vagyunk rád, apa leszel, ez nagyon nagy dolog- tette hozzá Chuck.

- Azért majd sokat látunk titeket, ugye?- kérdezte David- és a babát is…?

- Persze haver- ölelte meg őt is Pierre.

- Jaj ne már fiúk, ez olyan lehangoló! Nem halt meg senki, és nem is örökre megyünk el, kocsival 15 percre lakom innen, az igazán nem a világ vége, akkor jöttök át, amikor akartok!- szakítottam félbe a nagy drámai búcsúzkodást.

- Igaza van, inkább ünnepeljünk- javasolta Jenna- koccintsunk, a babára!

- De hát még nincs is baba- vetette fel Jeff.

- Akkor csináljunk babát!- kiáltott fel lelkesen Chuck- tarthatom a gyertyát nektek közben?

- Én meg majd gitározok, kell valami kellemes aláfestő zene- kontrázott rá Seb is.

- Valaki nem akarja közben még Pierre fejét simogatni, és biztatni, hogy mennyire jól csinálja, csak így tovább, és meglesz az a gyerek?- nevettem el magam.

- De, majd én! Én még úgyse csinálok semmit- lett izgatott David- ja, ez vicc volt?- apadt el a lelkesedése, ahogy meglátta az arckifejezésem.

- Köszönjük a nagylelkű felajánlásokat, de azt hiszem megoldjuk kettesben- nevetett Pierre.

- Csinálhatjátok az én ágyamban- ajánlotta fel David, ezúttal már ő is viccelt.

- Uh, oh, na kezdetek tényleg túlzásokba esni!- nevettem.

- Ne légy önző, abban az ágyban úgysem sok izgalmas történik, már ha a magányos kézimunka nem számít annak- piszkálódott Pierre.

- Hát tuti több dolog történt benne, mint a tiedben!- vágott vissza David.

- De csak azért, mert mindig Míránál csináljuk, mivel ott nem hallgatózik és kukkol senki!

- Na, hát ez remek, azt nem akarod megosztani velük esetleg, hogy melyik a kedvenc pózunk!?

- Nekem a…

- Pierre!- szóltam rá, már inkább kínomban nevetve- elég lesz már, jó!?

- Jól van, menjetek gyereket csinálni. Hess-hess- adta a kezembe a táskámat Chuck, és az ajtó felé tolt minket- gyerünk, vegyétek a cipőtöket, egy kettő! Oké, jó szórakozást, sziasztok!- azzal az orrunkra csukta az ajtót.

- Ez most kidobott minket?- néztem csodálkozva Pierre-re.

- Azt hiszem- nevetett, miközben próbálta felküzdeni magára a cipője párját, mert csak az egyiket sikerült neki, mielőtt Chuck kituszkolt minket- mit szólnál, ha megfogadnánk amit tanácsolt?- kacsintott rám.

- Kétlem, hogy tegnap este a négy menetből ne sikerült volna már… de rajtam ne múljon!- nevettem, átöleltem a nyakát, és megcsókoltam.

- Miranda Carson, imádlak, ugye tudod hogy innentől már örökre az enyém vagy!?- húzódott mosolyra az ajka, ahogy elvált az enyémtől.