ÚJ sztori! :)

Sziasztok! :)

Hosszabb kihagyás után ismét jelentkezem!
Hiányzott a blog, az írás, meg minden, szóval megint itt vagyok. Néhány változás történt a blogon, de azért az alapok maradtak. Nem áldott meg a sors isteni kreativitással, szóval maradtam a fanfiction-öknél, annyira nem vagyok eredeti, hogy abszolút saját sztorit írjak :D
Ám ezúttal nem a Simple Plan a főszereplő, hanem egy másik banda énekese, Alex Gaskarth az All Time Low-ból. Na, nem kell aggódni, a srácok továbbra is a kis szívem csücskei, szóval lesz még róluk is sztori... :)

Na de... hát, új a dolog, mivel még soha nem írtam semmi mást, csak Simple Plan-es ff-eket, szóval, don't be too harsh on me, de azért érdekelne mindenki véleménye, természetesen! :)
A fülek között már megtaláljátok a sztorit, rövid leírást, szereplőket, és ami most jön... az első részt! Jó szórakozást!
puszi♥

1. rész  

Ezt nem hiszem el, már megint ordít az idióta tuc-tuc zenéje, hát hányszor kell még elmondani, kérni, könyörögni, parancsolni, hogy vegye már halkabbra, megmaradni se lehet mellette.

Felemeltem a homlokom a jegyzeteimről, ahová az imént elkeseredésemben belefejeltem, és nagy sóhaj kíséretében az ajtómhoz sétáltam.

- Alison drága életem, szeretnék tanulni, megtennéd hogy egy picit csendesebben hallgatod ezt a sza… öhm, a zenét!?- kiabáltam ki.

- Jaj, ne haragudj, persze- vette le egy picit a hangerőt, ami így már- hála a hatalmas tűrőképességemnek, amit ez alatt az egy év alatt fejlesztettem ki, amióta együtt lakunk- az elviselhető kategóriába esett.

A Yale-en voltam utolsó éves, és hála a dékán jófejségének, megkaptam lakótársnak a gyönyörű, és tökéletes Alison Hanigham-et. Mindenben brillírozott, kivéve azokban a dolgokban, amikhez gondolkodni is kellett. Sosem értettem, hogy egyáltalán mi a jó bánatot csinál a Yale-en, keresve sem találhatott volna olyan helyet, ahová kevésbé illett. De aztán megtudtam, hogy az apja és a dékán jó barátok voltak, ami azért sok mindent megmagyarázott. A dékán persze gondoskodott róla, hogy Alison valaki olyannal kerüljön egy kollégiumi szobába, akitől- a poron kívül- valami más is ragadhat rá. Na, hát ez lennék én. Már apám is a Yale-re járt, anya pedig a Columbiára. Nem indultam rossz családi háttérrel, és a Yale nem volt soha a nagy álmom, viszont önerőből kerültem be, és erre büszke voltam. Jogot tanultam, ami ugyan szintén nem az én döntésem volt, de hát valakinek a családi vállalkozásban is kell gürizni, ha már a bátyám focista lett, az öcsém pedig építésznek tanult.

Na, de vissza hozzám és Alisonhoz. Ami azt illeti, ennél kevésbé aligha hasonlíthattunk volna egymáshoz. A személyiségünk szöges ellentéte egymásnak, a külsőnk szintén. Ő hangos, feltűnő, talpraesett, én visszafogott, néha hihetetlenül szerencsétlen, félénk és csendes. Az ő haja szőke, az enyém barna, a szeme kék, az enyém sötétbarna, a bőre agyon szolizva, az enyém halvány, kissé sápatag.

Volt azonban egyetlen egy dolog, amit irigyeltem tőle. Nem szokásom mások dolgaira ácsingózni, sosem kell ami másnak már megvan, mindig szerettem az egyedi dolgokat, amiket én érek el, amit én szerzek meg. Tekintve a borzalmasan antiszociális voltomat, ezek nagy részben tanulmányi-, vagy sporteredmények voltak, de akkor is.

Alison pasija, egy Alex nevű srác, valamivel idősebb volt nálunk, hihetetlenül jóképű, humoros, és néha még kedves is tudott lenni. Ő nem járt fősulira, egy zenekara volt, amitől persze iszonyatosan húú de menőnek is számított, de hogy őszinte legyek, ez a része annyira nem imponált nekem. Viszonylag sokat lógott itt nálunk, de két szónál többet még soha nem beszéltem vele, a saját érdekemben. A botrányos bénaságom egy dolog, de el sem tudtam képzelni, milyen katasztrófát idézhetnék elő, ha a jelenlétében kinyitom a szám. De mivel a híres emberekről mindent ki lehet deríteni egy csodás találmány- az internet- segítségével, megtudtam róla, hogy ő is Baltimore-ban nőtt fel (ahogy én is, a családom ott is lakik) valamint focirajongó, ami mondjuk az ő esetében kevésbé meglepő, mint az enyémben.

Kissé kínos, de ha valaha is szóba elegyedünk (ami nem valószínű, de azért, na…), bármi infót is osztana meg magáról, ami nem túl személyes, csak az tudnám ismételni, hogy „tudom”. A vicces az, hogy amilyen socially awkward vagyok, ez meg is történne. Általában az embereknek csak a fejében duruzsolja a kis hangocska, hogy már minden infó megvan, amit a másik személy közöl, belőlem tuti kibukna. Nem direkt persze, hiszen ki akarja saját magát lejáratni, de ez azon kevés dolgok egyike, ami nekem piszok jól ment mindig is.

Időközben teljesen elhallgatott a zene, és mintha halvány emlékeim lettek volna az ajtócsapódás hangjáról, de túlságosan lefoglalt az Alex-ről való fantáziálás.

Hálás voltam, amiért Alisonnak állandóan mehetnékje volt, egy kávét nem tudott itthon meginni, ahhoz is le kellett ugrania a legközelebbi Starbucksba. Így végre csend volt, de képtelen voltam már a tanulásra koncentrálni. Sóhajtva álltam fel a könyveim mellől, kisimítottam egy tincset az arcomból, és ahogy a pillantásom a szekrényem mellet lévő tükörre tévedt, sóhajtva állapítottam meg, hogy megint hogy nézek ki. Apa Yale-es pulcsija volt rajtam, amibe nagyjából háromszor fértem bele, és már kissé kopott is volt, hiszen nem tegnap diplomázott… de egyszerűen imádtam ezt a felsőt, akkor adta nekem, amikor megkaptam a levelet, hogy felvettek. Volt rajtam ugyan egy short is, de azt eltakarta a pulcsi, így nagyjából úgy nézhettem ki, mintha fél pucér lennék, a hosszú, bő pulcsiból úgy álltak ki a lábaim, mintha két fogpiszkálón egyensúlyoznék. Remek. A félrecsúszott copfomat megigazítottam, ami ugyan az összképen nem javított, de azért valamivel jobban éreztem magam tőle.

Már épp készültem mártír arccal visszaülni a könyveim mellé, amikor valaki kopogni- pontosabban dörömbölni- kezdett az ajtón. Két opciót láttam lehetségesnek; vagy Alison nem vitt kulcsot-, de ő viszont nem dörömbölne így, hiszen attól esetleg véletlenül letörhet a körme. Vagy a srác polgári jog óráról, aki az élő példa rá, hogy valaki lehet még nálam is életképtelenebb, amire őszintén szólva egyáltalán nem láttam esélyt eddig. A hátam közepére sem kívántam jelenleg, de mivel kitartóan verte az ajtót, úgy döntöttem annyit megérdemel, hogy kimenjek, és kulturáltan elküldjem. Bár nagy valószínűséggel, ha meglát így, majd elmegy a kedve attól, hogy folyton a jegyzetek miatt üldözzön, vagy együtt akarjon tanulni velem.

Az ajtóhoz sétáltam, még vártam egy picit, hadd dörömbölje ki magát, majd megragadtam a kilincset, és szélesre tártam az ajtót. Nem tudom melyikünk lepődhetett meg jobban, én vagy az ajtóban álló srác, aki egyáltalán nem Ben volt polgári jog óráról, hanem Alex Gaskarth, életnagyságban.

Hát, ez kínos.