Way out of my league - 2. rész

Sziasztok! :)

Amikor új sztori teszek fel, hajlamos vagyok arra, hogy eszméletlen iramban pakoljam fel a részeket, mert annyira kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá... csak ennek az a hátulütője, hogy hamar ki is fogyok az előre megírt fejezetekből, aztán meg pangás van. Viszont az érdeklődést sem szeretném elveszíteni, szóóval már vártam két napot, ezt már elégnek ítéltem :D
Tehát, Way out of my league - 2. rész!
A kommenteket továbbra is szeretettel várom ;) (és ezúton is köszönöm még egyszer mindenkinek, aki az előző részhez írt, Ti vagytok a legjobbak♥)
Jó olvasást, puszi♥




2. rész

Ott álltam a koli folyosóján, rém mód kiöltözve (igen, az apámtól örökölt ősrégi, kopott Yale-es pulcsiban, kócosan), velem szemben pedig a lakótársam pasija, Alex Gaskarth, koptatott farmerban, fehér pólóban és bőrdzsekiben, enyhén borostásan és elbűvölő mosollyal. Egy pillanatra ugyan az ő arcán is felvillant a döbbenet, de sokkal hamarabb rendezte a vonásait mint én, tekintve hogy az enyémen még mindig egy bamba tekintet ült.

- Alison épp nincs itt- ez volt az egyetlen értelmes mondat, amit képes voltam véres verejtékkel összekaparni, miután nagy nehezen felöltöttem egy- reményeim szerint viszonylag barátságos- mosolyt.

- Nem baj, akkor megvárom- jelentette ki derűsen-, persze csak ha nem zavarok?

- Nem, gyere be- léptem félre az ajtóból. Ahogy besétált, az orromat megcsapta a parfümjének bódító, kellemes illata. Gondolatban hálát adtam az égnek, hogy Alex számára egész valószínűleg láthatatlan vagyok, különben most biztosan el kellene süllyedjek, amiért így nézek ki. Így aztán, tekintve hogy úgyis mindegy volt, annyira nem zavart, hogy így lát. Meg aztán… nem vagyunk, és soha nem is leszünk egy súlycsoport. Lehet, hogy most épp Alisont bolondítja, de az semmit nem jelent, még ha szingli is lenne, teljesen más világ vagyunk.

Figyeltem, ahogy a nappalinak csúfolt nagyjából 6 négyzetméterre zsúfolt bútorrengetegben ügyesen szlalomozott- én mindig legalább három dolgon átestem, amíg eljutottam a bejárattól a szobám ajtajáig, ami max. 4 méteres táv- majd ledobta magát a kanapéra. Látszott rajta, hogy tök otthonosan érzi magát, a tv távirányítója után nyúlt, majd feltette a lábát az asztalra. Kissé kínos volt, hogy a saját nappalimban kényelmesebben érzi magát, mint én magam.

- Kérsz egy kávét, vagy ilyesmi?- próbáltam kedves, mégis közömbös hangot megütni.

- Egy sör jobban esne- felelte rám se nézve, a tekintetét a tv képernyőre szegezte.

- Találsz a hűtőben, szolgáld ki magad- mondtam bosszúsan. Azt a kis kevés méltóságomat is sértette, amit még meg tudtam tartani, hogy ennyire semmibe vesz.

- Kösz- állt fel mit sem érzékelve az én hangulatváltásomból, majd pár másodperc múlva visszatért egy üveg sörrel, és ismét kényelembe helyezkedett. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most inkább álljak ott mellette mint egy hülye, vagy minél előbb vonuljak vissza a szobámba. Az utóbbi csábító volt, de ahhoz el kellett volna mennem a tv képernyője előtt, és nem akartam megzavarni, olyan feszült figyelemmel tapadt rá.

- A fenébe már, hogy megint kikap a Ravens!- törte meg a csendet. Eddig nem is figyeltem, hogy mi is megy a tv-ben, de most én is felkaptam a fejem.

- Elég siralmas idényt zárunk- értettem egyet grimaszolva. Még arról is megfeledkeztem, hogy ki ül mellettem a kanapén, ahová idő közben én is odatelepedtem, igaz csak a karfára. A foci volt az egyik kedvenc sportom, és természetesen a Baltimore Ravens-nek szurkoltam.

- Te nézed a meccseket?- találtam szembe magam Alex őszinte csodálkozással teli pillantásával. Szerintem most először nézett rám, amióta belépett az ajtón.

- Aha- préseltem ki magamból megszeppenve.

- Király- jelentette ki vigyorogva, majd ismét a képernyőnek szentelte minden figyelmét, és én is így tettem.

- Fölösleges nézned, ha csak nem akarod felidegesíteni magad- tanácsoltam neki, mivel a meccs csak ismétlés volt, és a Ravens csúnyán kikapott- talán hazai pályán végre nyerünk a jövő héten- tűnődtem el. Valahogy egyszerűbb volt a fociról beszélni, mint bármilyen szimpla, hétköznapi mondatot összerakni.

- Remélem- húzta meg a sörét Alex- utálnám, ha azért dobtam volna ki egy csomó pénzt a jegyekre, hogy lássam kikapni a kedvenc csapatom!

- Van jegyed a meccsre?- ragadott el az izgalom, és őszinte csodálattal néztem rá. Imádtam kint ülni a lelátón, ha tehettem minden hazai játszmán ott voltam, de most nem fért bele a keretbe a focimeccs jegy.

- Kettő. Alisont akarom elvinni- bólintott Alex.

- Ó, értem- illant el minden lelkesedésem azonnal. Tudtam, mennyire utálja a focit, már akkor is folyton picsog, ha a tévében nézem a meccset, így duplán igazságtalannak találtam, hogy ő ott lehet, ráadásul Alex-el- hát, remélem értékelni fogja- tettem hozzá, csak hogy mondjak valami viszonylag értelmeset is.

- Nem hiszem- jelentette ki nevetve- általában unja.

- Akkor minek viszed el?- bukott ki belőlem. Miért ŐT viszed el? Tette hozzá egy kis hang a fejemben.

- Jack-el mentünk volna, de ő nem ér rá- felelte tök közvetlenül, mintha nem is valami olyat kérdeztem volna, amihez amúgy semmi közöm. Előzetes internetes kutatásaimból rémlett, hogy az imént említett Jack Alex zenekarának, az All Time Low-nak a gitárosa.

- Értem- böktem ki.

- Pedig egy hazai Ravens meccs úgy a legjobb, ha igazi drukkerek vannak a lelátón!- jelent meg egy lelkes mosoly az arcán, mintha valami korszakalkotó ötlete támadt volna-, nem akarsz eljönni?

Jó szokásomhoz híven természetesen rém kínosan reagáltam le a váratlan felvetést, bár igazából hálát adhattam volna az égnek, amiért egy szó sem jött ki a számon, és csak néztem rá. Nem is fogtam fel igazán a dolgot. Hogy én? Vele?

- Ez most valami vicc?- néztem rá kételkedve.

- A Ravens összes bajnoki címére esküszöm, hogy komolyan mondtam!- jelentette ki tettetett hivatalossággal, amitől elnevettem magam- ezt akkor igennek veszem- nyugtázta elégedett mosollyal. Épp válaszolni akartam, mikor nyílt az ajtó, és Alison lépett be. Mintha csak egy figyelmeztetést kaptam volna odafentről, pontosan abban a pillanatban, amikor kezdtem elfelejteni, hogy kicsoda is Alex, hogy ki vagyok én, és mekkora a szakadék kettőnk között.

Egy picit el is szégyelltem magam, és szerettem volna nemet mondani a meccs meghívásra, de túlságosan féltem Alison előtt megemlíteni a dolgot. Ám a szégyen csak egy múló pillanatra lobbant fel bennem, hiszem még ha Alex szabad is lenne, akkor sem gondolna rám úgy. Csak egy rokonlélek focirajongó vagyok, és semmi több. Így aztán egyikünknek sem lesz semmi baja egy közösen végigszurkolt meccstől, igaz?

Ha csak én nem kapok szemtengelyferdülést, ha egyszerre akarom Alex-t bámulni, és a meccset figyelemmel kísérni.

Hát, ez kínos.