Way out of my league - 3. rész

Sziasztok! :)

Na, nem tűntem el, még mindig itt vagyok, és bár ez előző részre nem kaptam annyi visszajelzést, mint a legelsőre, azért még lelkes maradtam, és nagyon remélem, hogy tetszik Nektek a sztori, nem azért maradnak el a kommentek, mert nem igazán érdekel senkit.
Meghoztam a 3. részt, jó szórakozás hozzá mindenkinek! :)
puszi♥






3. rész

Két nap telt el azóta, hogy Alex itt járt, de még mindig nem tudtam kiverni a fejemből. Az egyik felem azért imádkozott, hogy bárcsak elfelejtené az egész meccs-meghívást, a másik pedig azért, hogy emlékezzen rá. Nem tudtam eldönteni, melyik lenne jobb. El akartam menni vele, nagyon akartam, de rettegtem, hogy hülyét csinálok magamból előtte, amire, lássuk be, elég jó esélyeim voltak.

Néha azon kaptam magam, hogy az ajtót szuggerálom, mintha attól varázslatosan egyszer csak megjelenne ott Alex. Még apa Yale-es pulcsiját is elsüllyesztettem a szekrénybe, és normális ruhákat viseltem, hátha megint megjelenik. De miután Alison egy telefon beszélgetéséből elkaptam két mondatot, miszerint Alex New Yorkba utazott egy hétre, rá kellett jönnöm, hogy mekkora idióta is vagyok. Hát persze hogy nem fog New Haven-ben ücsörögni, nyilván van jobb dolga. Így aztán igyekeztem kiűzni a dolgot a fejemből, és visszatérni a normál kerékvágásba, ami röviden és tömören apa Yale-es pulcsiját és állandó tanulást jelentett. Minden egyes alkalommal, amikor valaki kopogott, egy pillanatig reméltem, hogy megint beállít, de mindig csalódnom kellett, amikor ajtót nyitottam. Ostobaság volt ez az egész, hiszen senki más kedvéért nem „öltöztem ki” egy olyan napon, mikor nem kellett órára mennem, csak otthon tanultam. Nem voltam az a barátkozós típus, és nem is jártam el szórakozni, ahogyan ez egy rendes antiszociális személyhez illik. Egyetlen barátnőm, Zoé, aki még a gimiben volt osztálytársam, gyakran a szememre is vetette, hogy többször ki kellene mozdulnom. Nem is igazán tudom már, hogyan is lettünk jóban, nem éppen tipikusnak mondható a vagány és az antiszoc bff páros. Zoé a Brown-ra járt, és meg kell hagyni, Providence és Connecticut nem éppen egy kellemes délutáni sétára van egymástól. Általában csak skype-oltunk, vagy ha szünetben mindketten otthon voltunk, tudtunk találkozni is, bár néha benézett, ha épp erre járt.

Pontosan egy ilyen látogatást vártam, az elmaradhatatlan Yale-es pulcsimban (igen, amúgy van más ruhám is, és néha ki szoktam mosni azt a pulcsit… csak ha megfordult volna a kérdés bárki fejében), unottan váltogatva a tévé csatornák között, hátha van valahol valami érdekes. Végre kopogtatást hallottam, felugrottam a kanapéról, és az ajtó felé siettem, de megbotlottam egy otthagyott tankönyvben, és majdnem pofára estem.

- Szia!- nevetett az arcomba Zoé, ahogy az ajtóba kapaszkodva próbáltam nem kiesni rajta- istenem, mikor fogod már kidobni ezt az ócska rongyot!? Már mondtam, hogy ne hord, borzalmas! Levágattad a hajad? Pedig már olyan szép hosszú volt- ömlöttek belőle a szavak, Zoé egyszerűen nem bírta ki, hogy ne beszéljen, ne kritizáljon, de míg másoktól ez rémesen idegesített volna, most csak egyszerűen elmosolyodtam, és nyugtáztam, hogy a barátnőm sosem hazudtolja meg önmagát. Nem volt szüksége különösebb invitálásra, csak besétált mellettem az ajtón.

- Neked is szia- mondtam ki gyorsan, amíg levegőt vett, így nekem is volt esélyem megszólalni.

- Mesélj, mi van veled?- dobta le magát a kanapéra. Bosszankodva állapítottam meg, hogy a jelek szerint mindenki otthonosan érzi itt magát, kivéve persze engem, aki most is kínosan fészkelődött a helyén. Ennek mondjuk inkább az lehetett az oka, hogy eszembe jutott Alex, ahogyan itt ül a nappaliban, és a meccset nézi.

Kivételesen sikerült lepleznem, hogy máshol járnak a gondolataim, ami nem gyakori, szóval rendkívüli büszkeséggel töltött el. Zoé mindenről beszámolt, és kivételesen én is egészen beszédes hangulatba kerültem, vagy 10 percet biztosan meséltem, egyhuzamban. Órákig beszélgettünk, jó volt végre nem csak skype-on látni őt. De sajnos nem maradt nagyon sokáig, mert épp Baltimore-ba tartott, ami elég messze volt még innen.

- Örülök, hogy láttalak- öleltem magamhoz.

- Aztán majd ha megyek vissza Providence-be, még benézek- ígérte.

- Én itt leszek, tudod- mosolyogtam.

- Hát persze hogy tudom! Igazán bulizhatnál néha- csóválta a fejét- esküszöm elviszlek vásárolni egyszer, szörnyű ez a pulcsi. A nagyanyám se hord ilyet- ugratott megint, de persze tudta, hogy mit jelent nekem, szóval csak mosolyogtam rajta- na, legyél rossz, és ne csak tanulj állandóan! Kéne neked egy pasi…- tűnődött el.

- Azt hittem már épp indulni akartál- forgattam a szemem, mert a szerelmi életem kínos téma volt. Már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, mert kb. ugyan olyan szinten állt, mint a szociális életem, ami köztudottan nem volt.

- Jól van, kedvesebben is kidobhatnál. Na szia- ölelt meg még utoljára, majd kinyitotta az ajtót, hogy elhagyja a szobát. Akkora lendülettel lépett ki, hogy majdnem beleütközött az ajtóban álldogáló, éppen kopogni készülő Alex-be.

- Hoppá, ne haragudj!- reagálta le azonnal Zoé, mert nekem természetesen egy szó sem jött ki a számon- na, hát én úgyis épp indulok, szóval… sziasztok!- kerülte meg Alex-et, és rám kacsintott, majd gyors léptekkel eltűnt a folyosó végén. Nem tudtam eldönteni, hogy mi bosszant jobban, hogy Zoé belefutott Alex-be, és majd magyarázkodhatok neki, hogy csak a lakótársam pasija, de úgyis rá fog jönni, hogy bele vagyok habarodva. Vagy az, hogy Alex előtt már megint sikerült a legrégebbi, legcsövesebb szerelésemben mutatkozzak. Well done.

Zoé után intettem, de a fázis késésemnek köszönhetően már nem láthatta, mert befordult a sarkon. Zavartan húzkodtam a pulcsim ujját, és kedvem lett volna elsüllyedni. Minden erőmet összeszedtem, hogy legalább egy valamennyire vállalható mondatot összerakjak.

- Alison nincs…

- Nincs itt, tudom- fejezte be helyettem Alex- nem is hozzá jöttem. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk a Ravens meccsre, tudod!- emlékeztetett. Valószínűleg nagyon fura fejet vághattam, mert előtört belőle a nevetés- azért bemehetek?- kérdezte, továbbra is mosollyal az arcán, mert még mindig a folyosón álldogáltunk. Csak bólintottam, és elléptem az útból- úgy csinálsz, mintha nem vártál volna- jelentette ki lazán, mire nekem felgyorsult a szívverésem. Dehogy nem vártam…

- Nem hittem, hogy komolyan gondoltad. Amúgy meg úgy tudtam New Yorkban vagy- szaladt ki a számon. Hát persze, áruljuk csak el magunkat, hogy kihallgatjuk a barátnője telefonbeszélgetéseit, way to go. De már késő volt, már kimondtam…

- Megesküdtem, hogy komoly a meghívás!- emlékeztetett- Alison úgy tudja, hogy ott vagyok, igen- fűzött hozzá némi magyarázatot- azt mondtam neki, hogy a zenekar miatt New Yorkba kell mennem, ezért sajnos nem tudunk kimenni a meccsre. Képzelheted, mennyire sajnálta…

Sejtettem, hogy Alsion egyáltalán nem bánta, hogy nem kell végig ülnie egy focimeccset, de Alex módszerei annyira nem vettek le a lábamról. Fogalma sem volt, hogy mit fog mondani Alisonnak, hogy miért nem vele megy a meccsre, de nem számítottam egy ekkora hazugságra.  

- Szóval felhívtalak volna már előbb, de még a nevedet sem tudom, nem hogy a telefonszámod- nézett rám várakozóan, de mivel nem válaszoltam, folytatta- te tudod az enyémet, szóval ez igazságtalan előnyökhöz juttat.

- Milyen előnyökhöz?- kérdeztem értetlenül.

- Nem tudom, mondjuk megnézheted a körözési listákon, hogy nem vagyok-e emberrabló, sorozatgyilkos vagy ilyesmi- vont vállat nevetve.

- Ha az lennél, nyilván álnevet használnál- tűnődtem el- bár a zenekar jó alibi, senki sem gondolná, hogy valójában szervkereskedő vagy.

- Hát ez kínos, tudod eddig még senki nem jött rá, hogy kamu az egész banda, meg minden- vakarta meg a fejét-, de a neved még mindig nem tudom.

- Azt hiszem, most már mindegy hogy megmondom-e. Úgyis elteszel láb alól, mert tudom hogy kamu az alibid. Ella Rhodes.

Csak nevetett, mintha valami rém humoros dolgot mondtam volna, de nem válaszolt. Persze mit is mondhatott volna, hiszen neki fölösleges lett volna bemutatkoznia, és ezt ő is nagyon jól tudta.

- Ne haragudj, de le kell lépnem, csak gondoltam beugrok- nézett az órájára- holnap érted jövök 10re, oké?

Csak némán bólintottam. Sosem gondoltam, hogy valaha ilyet hallok Alex-től, legalábbis nem úgy, hogy nekem mondja, és nem pedig Alison-nak.

Elköszönt, és egy perc múlva már ott sem volt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha álmodtam volna az egészet, olyan hihetetlennek tűnt. Eszembe jutott, hogy vajon hogyan is tervezte az utazást, vagy a meccs utáni estét… de az utóbbira már gondolni sem mertem.

Mindenesetre, a tény hogy Baltimore autóval több mint 4 órára van New Haven-től, kissé nyugtalanított. Már elképzelni is rémes volt, ahogy négy óra hosszat ülünk egymás mellett, néma csöndben.

Hát, ez kínos.