Way out of my league - 4. rész

Sziasztok! :)

Ígértem, hogy még a héten jön az újabb rész, amit igyekszem tartani is. Őrült tempóban élek mostanában, szóval bocsánat a kis csúszásért, gondolom ilyen későn már kevesen vagytok fenn, hogy elolvashassátok, de legalább a hétfőben lehet valami jó! ;)
Jó szórakozást: Way out of my league - 4. rész!
puszi♥

4. rész

Másnap magamhoz képest viszonylag korán ébredtem. Jó ötletnek tűnt hajat mosni, valamint pár alapvető dolgot bedobálni egy táskába. Bármit is tervezett Alex a meccs utánra, komfortosabban éreztem magam, miután egy fogkefe, és pár tiszta ruha landolt az úti cuccomban. Szerettem felkészültnek érezni magam, utáltam a váratlan helyzeteket, vagy a meglepetéseket. Bár jobban belegondolva, Alex eddig csak ilyen érzéseket keltett bennem, leszámítva az enyhe sóvárgást és vágyakozást, amit éreztem valahányszor a közelében voltam. Valahogy olyan ellenállhatatlan kisugárzása volt.

Örültem, hogy most kivételesen számítottam a megjelenésére, és mind lélekben, mind külsőleg fel tudtam rá készülni. Igazán üdítő volt a gondolat, hogy egyszer az életben végre normális szerelésben fog látni. Egyszerű, és kényelmes ruhák mellett döntöttem (világos farmer, fehér póló, dzseki és egy magas szárú tornacipő), Zoé minden unszolásának ellenállva, aki tegnap felhívott, hogy kifaggasson Alex-ról, és természetesen rá akart venni, hogy szoknyát, és magas sarkút viseljek, aminek a puszta gondolatától is ijedt ficánkolásba kezdett a gyomrom. Köszönöm, tűsarkak nélkül is erősen koncentrálnom kell, hogy ne akadjanak össze a lábaim séta közben.

~

- Nem Zoé, már mondtam hogy barátnője van- ismételtem meg, érzésem szerint már vagy huszonnyolcadszorra, magam előtt hadonászva a kezemmel (jól álcázott gesztikulálás), ami lehet hatékonyabb lett volna, ha nem telefonon beszélgetünk.

- Akkor miért jelent meg nálad tegnap?- vetette fel.

- Csak mert elvisz a…- francba! Hát ez a mondat volt az, amit nem szabadott volna kimondanom, ha azt szeretném, hogy Zoé valaha leszálljon rólam.

- Oh, szóval randiztok? "Nem Ell, már mondtam hogy barátnője van"- utánozta le a hangom, csak hogy bosszantson. Zoé ezt egyenesen mesterien csinálta, mégis imádtam. Bosszantó volt, és egyben szeretnivaló. Fogalmam sem volt, hogyan képes erre, hogy az ember idegeire megy, és mégis jó fej közben.  

- Ez nem randi- erősködtem, de talán egy kicsit magamnak is szólt, nehogy elfeledkezzek róla, és túl nagy reményekkel nézzek a dolog elé.

- De az- jelentette ki egyszerűen, és ellentmondást nem tűrően- mit veszel fel?

- Nem tudom- pislogtam tanácstalanul magam elé, miközben a telefonomat a vállammal a fülemhez szorítottam, mert mindkét kezemre szükségem volt a kaják kipakolásához. Zoé pont akkor hívott, mikor hazaértem a vásárlásból, és tudtam hogy nem lesz rövid beszélgetés, szóval nekiálltam közben pakolni. Nagy kár, hogy már úgy is béna voltam, ha mindkét kezem szabad volt, és az összes figyelmemet arra összpontosítottam, amit csináltam, nemhogy telefonálás közben, fél kézzel. Az persze nem jutott eszembe, hogy kihangosítsam, és letegyem a pultra, bár ezt azért sem tartottam jó ötletnek, mert Alison meghallhatta volna.

~

A tegnap esti telefonbeszélgetés foszlányait a mobilon rezgése söpörte ki a fejemből. Nagy nehezen előkotortam a telefonom, melynek képernyőjén egy olvasatlan üzenet villogott, egy ismeretlen számtól. "A koli előtt várlak! Alex"- állt az sms-ben.

Nagy levegőt vettem, hogy kissé megnyugtassam magam. Belebújtam a cipőmbe, még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, és mivel már feladtam az arra irányuló törekvéseimet, hogy a hajam normálisan álljon, felkaptam a táskám, és kiléptem az ajtón. A nagy sietségben még azon sem volt időm elgondolkozni, hogy honnan szerezte meg a számom… gyors léptekkel magam mögött tudtam a hosszú folyosót, és bár nem akartam megváratni Alex-t, a lépcsőn azért csak óvatosan lépkedtem. Az én szerencsémmel és mozgáskoordinációmmal tuti kitörtem volna a nyakam, ha rohanni próbáltam volna.

Ahogy kiléptem az épületből, szinte azonnal megpillantottam, a kocsijának támaszkodva, az egyik lábát lazán keresztbe téve. Fekete farmert viselt, piros-fekete kockás inggel, a haja kócos volt, de nagyon jól állt neki. A telefonját babrálta, nagyjából félúton lehettem közte és az épület között, amikor felnézett, és egy elbűvölő mosolyt villantott rám. Nagyon reméltem, hogy miközben minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne essek hasra a saját lábamban, nekem is sikerült bemutatni egy kisebb mosoly-szerű szájrándulást, de tudtam, hogy ennél többre úgysem vagyok hivatott.

- Nahát, majdnem meg sem ismertelek utcai ruhában! Szia-, nevetett rám, mikor hallótávolságba kerültem. Ellökte magát az autótól, ahol eddig támaszkodott, pár lépéssel előttem termett, felém hajolt, és egy puszit nyomott az arcomra. Annyira meglepődtem ettől a közvetlenségtől, hogy kissé le is fagytam, még köszönni is elfelejtettem. Egyszerre tűnt hosszúnak és rémesen rövidnek a pillanat, amit nagyon sajnáltam, hogy véget ért amint elhúzódott tőlem. Féloldalas mosolyt villantott, várakozón nézve rám.

- Szia-, préseltem ki magamból végre, amit az ő illata helyett már újra a friss levegőt éreztem, és ezáltal néhány viszonylag értelmes gondolatom is született, amiben nem szerepelt Alex félmeztelenül, vagy ilyesmi. Olyan erővel hatott rám a fizikai kontakt, magamat is megleptem, hiszen olyan képek tódultak a fejembe, amiktől normál esetben fülig pirulnék.

- Minden oké?- nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy kételkedve (az épelméjűségemben, valószínűleg) vagy aggódva.

- Aha- válaszoltam, és próbáltam lazának tűnni, ami le merném fogadni, hogy nem sikerült.

- Mehetünk?

- Aha- feleltem ismét, hiszen ez az egy szó biztonságosnak tűnt, már az előbb is működött.

- Tudsz mást is mondani?- kérdezte nevetve, miközben kinyitotta nekem a kocsiajtót.

Te jó ég- gondoltam-, ha beszélgetni akar velem egész úton Baltimore-ig, abba én bele fogok halni…

- Aha- válaszoltam csak azért is, de nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, miközben bemásztam az ülésre.  

- Akkor izgalmas lesz az út- csukta be az ajtót, majd megkerülte a kocsit, és beült a kormány mögé. Nem szólaltam meg, csak figyeltem, ahogy beindította a motort, sebességbe tette az autót, és rálépett a gázra. Mindezt, különösebb erőfeszítés vagy koncentráció nélkül, mint ahogy minden mást csinált, lazán és elegánsan.

- És, mióta vagy Ravens rajongó?- próbált beszélgetést kezdeményezni, és már előre sajnáltam, hogy kudarcot fog vallani a kínos antiszociális voltam miatt.

- Nem is tudom, nagyjából amióta az eszemet tudom- próbáltam a legértelmesebb választ adni a kérdésére.

- Bevallom, megleptél vele- emelte rám a tekintetét a visszapillantó tükörben.

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja.

- Azért ne mond, hogy annyi lánnyal találkoztál már, akiket felvillanyoz egy focimeccs gondolata! Fogadjunk, hogy apukád cipelt ki magával a meccsekre állandóan- találgatott.  

- Hát ezt a fogadást elvesztetted volna- jegyeztem meg.

- Na csak azt ne mond, hogy anyukád is szereti a focit… mert azt már tényleg nem hiszem el.

- Ilyet egy szóval sem mondtam- jelent meg egy kis vigyor az arcomon, ahogy elképzeltem anyát a lelátón, Ravens mezben, veszett módon szurkolni. Utálta a focit, a bátyám Mitchell meccseire is csak azért szenvedte ki magát, mert büszke volt a fiára.

- Akkor már tényleg nem tudom. Elárulhatnád- pillantott rám, mivel épp egy piros lámpánál álltunk, így nem kellett az útra figyelnie. Egy percre azt hiszem elfeledkeztem mindenről, és elmerültem a tekintetében. Soha nem voltam az az ömlengős, nyáladzós típus, de Alex egyszerűen elvarázsolt.

A lámpa zöldre váltott, így ismét az útra fordította a tekintetét, de bele-bele pillantott a tükörbe a szemkontaktust keresve.

- Szóval?- szólalt meg kis idő után, mivel még mindig nem feleltem. Jó vicc, én addigra már a kérdést is elfelejtettem. Háromszor. De a hatalmas emlékezőtehetségemmel rájöttem, hogy mire is kéne válaszoljak.

- Hát, nálunk a bátyám a focibolond- árultam el végre- ő rángatta ki mindig az egész családot a meccsre, mindig olyan lelkes volt, imádja a focit.

Figyeltem a reakciót, amit a szavaim kiváltottak, de először nem értettem miért rándult meg az arca. A kormányt kissé erősebben szorította, az ujjai elfehéredtek, és a vonásaira egy pillanatra valami vigasztalhatatlan szomorúság és fájdalom ült ki, de gyorsan újra kifejezéstelenné vált.

El kellett gondolkodjak, hogy mi rosszat mondhattam, és magamhoz képest viszonylag hamar rá is jöttem… mivel jó stalker módjára valószínűleg minden fellelhető információt begyűjtöttem róla, tudnom kellett volna. Halványan felsejlett bennem egy interjú, amiben Alex-et a bátyjáról kérdezték. Már abban a videóban is láttam rajta, hogy nem szívesen beszél erről, csak pár mondatot mondott, hogy tisztázza, és ne nyaggassák. Nekem meg mit kell eszébe juttatnom az első alkalommal, amikor esélyünk lenne szabadon beszélgetni és jól érezni magunkat? A halott bátyját…

Hát, ez kínos.