Way out of my league - 6. rész

Sziasztok! :)

Bocsi a kisebb kihagyásért, tudom hogy majd egy hete volt az utolsó rész, de higgyétek el, hogy mindent megteszek... igazából már eredménynek érzem, hogy hetente egy rész minimum van, de általában kettő is :) és az írással is haladok, lassan de biztosan ;)
Na, de akkor itt is van a mai, Way out of my league - 6. rész, jó olvasgatást!
puszi♥







6. rész

- Én nagyon sajná…

- Ella, már mondtam hogy nem haragszom. Nem kell még huszonhatezer-négyszázháromszor bocsánatot kérned!- nevetett Alex már kínjában- igen, fura volt a helyzet, a megoldás pedig még inkább, ha valakinek elnézést kell kérnie, az én vagyok, amiért úgy letámadtalak.

- Nem baj- vágtam rá, talán egy kicsit túl gyorsan is- illetve… szóval na, úgy értettem, hogy persze fura volt, de így, hogy már tudom miért…- próbáltam magyarázkodni.

- Na jól van, ez már kezd kínos lenni, váltsunk témát. Mit szólsz egy reggelihez?- dobta fel az ötletet.  Elsőre nagyon jól hangzott, már majdnem bele is egyeztem, aztán eszembe jutott a gép felszállásakor várható hányinger…

- Mehetünk, de én nem vagyok valami éhes- mindig is nagyon rosszul hazudtam, de Alex nem mutatta jelét annak, hogy ezt észrevette.

Kissé megbántam a döntésem, miközben Alex-t néztem, aki hihetetlenül jó étvággyal és élvezettel majszolta a reggelijét. Egy narancslevet én is bevállaltam, de akárhogy is korgott a gyomrom, az idegességtől egy falat se ment volna le a torkomon, valószínűleg. Fel akartam vetni még egyszer a repülőjegy-kérdést, de sehogy sem tudtam hozzákezdeni.

- Menjünk, ez a mi gépünk- nézett fel Alex, mikor megszólalt a hangos bemondó. Talán ha akartam se tudtam volna egy szót se kinyögni, csak csöndben követtem a terminál felé. Próbáltam nagy levegőket venni, és kiélvezni az utolsó pillanatokat, amíg stabil talaj van a talpam alatt. Ha mertem volna, biztosan becsuktam volna a szemem, de nem akartam bevállalni egy díjnyertes esést. Kissé nevetségesen festhettem, hiszen csak egy repülőre kellett felszállnom, nem valami teljesíthetetlen dolog. Ennek ellenére, ahogy megláttam a gépet, remegni kezdett a térdem.

- Hölgyek előre- engedett maga elé Alex a gép ajtajához vezető lépcsőn. Remek, mintha a lépcsők amúgy sem lettek volna az ősellenségeim, miért nem foghattam ki egy olyan járatot, ahol egy folyosó vezet a gép ajtajáig. Megpróbáltam egy pici mosolyt villantani, és elmotyogni egy köszönömöt, majd ráléptem az első fokra. Szerencsémre viszonylag lassan haladt a sor, így egész könnyen vettem az akadályt.

- Akarsz az ablakhoz ülni?- ajánlotta fel Alex.

- Isten ments- ráztam a fejem azonnal- jó lesz nekem itt.

- Fura, mindig mindenki az ablakhoz akar ülni- jegyezte meg, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ülésen. Nem feleltem, csak megvontam a vállam, és az övvel kezdtem babrálni.

- Minden oké?- hajolt oda hozzám Alex, mialatt a légi utaskísérők az oxigénmaszk használatát magyarázták.

- Persze- próbáltam meggyőző lenni, de tudtam hogy valószínűleg falfehér vagyok, így vajmi kevés esélyem volt, hogy elhiggye.

- Ha olyan gyakran repülnél mint én, már hozzászoktál volna. Eleinte én sem szerettem túlzottan- küldött felém egy megértő pillantást. Ugyan kételkedtem abban, hogy ő is ennyire szerencsétlen lett volna az élete bármely szakaszában, de azért jól esett, hogy nem tart totál bénának.

Csak bólogattam meg mosolyogtam, mivel semmi értelmes válasz nem jutott eszembe. 

- Segítsek az övvel?- nézett rám, észrevételem szerint erősen próbálkozott, hogy visszatartsa a nevetést.

- Nem, én meg tudom csinálni- győzködtem saját magam, bár nem tudom minek, mert már több mint 5 perce próbálkoztam, és azért ez nem atomfizika, csak egy biztonsági öv- vagy nem is tudom.. na jó, segítenél?- adtam fel a küzdelmet.

- Nem, azt mondtad megoldod- fonta karba a kezét, de közben mosolygott.

- Ne csináld már- méltatlankodtam- segíts!

- Kérd szépen- ingatta a fejét, de közben már majdnem elnevette magát.

- Már csak azért se- nyújtottam rá nyelvet, és újra neki estem az övcsatnak, majd azzal a lendülettel oda is csíptem az ujjam- au!

- Mit csináltál már megint?- tört ki belőle a nevetés- ez csak egy csat, nem kell belehalni a próbálkozásba. 

- Odacsípte az ujjam, és ez egyáltalán nem vicces!- duzzogtam.

- Bocsánat. Hívjak mentőt? Szerintem leállítják a felszállást egy ilyen komoly sérülés miatt…- már egy pillanatra úgy tűnt, megkomolyodott, de persze hogy nem, és tovább froclizott.

- Annyia hüe vazs- motyogtam az ujjammal a számban, de aztán rájöttem, hogy biztos idiótán festek, szóval inkább kivettem, és egy zsepibe csavartam, ahogy minden normális ember tenné.

Ezt leszámítva a felszállás meglepően simán ment (az én esetemben ez a kis baki szinte semmiség volt), alig émelyegtem egy picit, ami nálam hatalmas eredménynek számított.

Azt hittem, hogy némán fogunk egymás mellett ülni, és rémesen kínos lesz, de ehelyett beszélgetésbe elegyedtünk az idei bajnokság állásáról, és a csapatok esélyeit latolgattuk. Kicsit felszabadultam, hogy otthonos terepen mozoghattam, ha valamiről, hát a fociról sokat tudtam.

- Hát, remélem a következő idényt jobban indítjuk, az idei elég silány volt- jegyezte meg Alex két ásítás között- bocs, nem mintha untatnál, csak tegnap koncerteztünk, és nem sokat aludtam- nézett rám bocsánatkérően.

- Semmi baj. Aludj nyugodtan, ha szeretnél. Bár személy szerint én soha nem tudnék repülőn aludni, rettegek az egésztől- mosolyogtam kínosan. A beszélgetés oldott, de azért mégis csak önmagam voltam.

- Hát, ez édes- motyogta ki, miközben lecsukódtak a szemei. Egy darabig még csodálkozva pislogtam rá, de nem nyitotta ki a szemét újra, egyenletesen szuszogva vette a levegőt, ebből sejthettem, hogy tényleg elaludt.

Most komolyan édesnek nevezett? Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg kimondta-e, vagy már hallucinálok is. A gyomrom valami csoda folytán nem hánykolódott, csak egy kis jóleső bizsergést éreztem. Kibámultam az ablakon, és próbáltam a látványra koncentrálni. Egyszerűbb volt, mint kibogozni, hogy akkor most mi is ez az egész Alex-el, mit érzek én, mit gondol ő… 

A gondolataimba merülve bámultam a koszos vattapamacsra emlékeztető felhőket az eső csíkozta ablakon át. Hát persze, mert a felhők fölött mindig süt a nap- jutott eszembe a nagyim egyik kedvenc bölcsessége. De természetesen az én esetemben még ezek az örök érvényű mondások sem jöttek be.

A hangosbemondó szakította félbe a gondolataimat, ami recsegve szólalt meg a székem fölött.

- Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Megkérnék minden kedves utast, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket, egy kisebb légörvénybe kerültünk. Köszönöm.

A pánik szinte azonnal elhatalmasodott rajtam, remegő kézzel próbáltam az övcsatot becsukni, de szinte esélyem sem volt, az indulásnál történtek után.

- Alex- próbáltam finoman megböködni, hogy felébredjen, de semmi- Alex!- ráztam meg a karját, de erre sem reagált. Még tettem pár próbálkozást, de nem használt semmi. Beláttam, hogy magam kell megoldjam a helyzetet, a gép megremegett, mintha csak éreztetni akarná, hogy igyekeznem kellene. Mély levegőt vettem, és próbáltam emlékezni, hogy Alex hogyan csinálta. Olyan egyszerűnek tűnt, két mozdulattal megoldotta az egészet. Hatalmas küzdelmek árán becsatoltam mindkettőnk biztonsági övét, amitől rém büszke voltam magamra. Másrészről pedig nem tudtam megérteni, hogy Alex hogy a bánatba tudta végig aludni ezt… a légörvény ide-oda dobálta a gépet, nekem pedig még akkor is halálfélelmem lett volna, ha amúgy semmi bajom a repüléssel.

A landolás se ment túl simán, de Alex csak akkor ébredt fel, amikor a kapitány elköszönt az utasoktól a hangosbemondón keresztül.

- Felébreszthettél volna leszállás előtt- jegyezte meg ásítva.

- Próbáltalak, de akár ágyút is lehetett volna döngetni a füled mellett… a légörvényre sem ébredtél fel- méltatlankodtam amiért az én mulasztásomnak tekinti, hogy átaludta az egészet.

- Légörvénybe kerültünk?- nézett rám őszinte csodálkozással.

- Nekem kellett becsatolni rajtad az övet- tettem hozzá nem kis büszkeséggel, ő pedig egy mosollyal, és lemondó fejrázással nyugtázta. Sóhajjal konstatáltam, hogy mennyire könnyedén vette a nehézségeket, amiktől én olyan rosszul lettem. Ez annyira nem fair!

- Sápadt vagy, jól érzed magad? - nézett rám aggódva.

- Semmi bajom, csak kicsit kavarog a gyomrom. Tudod, nem bírom a repülést- emlékeztettem.

- Majd szerzünk neked egy zacsit, ha hánynod kell. Most vettem új cipőt, szóval hálás lennék, ha megkímélnéd…- ugratott.

- Nagyon vicces vagy- forgattam a szemem, de közben rájöttem, hogy most ültette a fejembe az új halálfélelmemet és legrosszabb rémálmomat. Önmagamat is túlszárnyalnám azzal, ha ez megtörténne.  

- Tudom, köszi- nevetett- de biztos jól vagy? Útba ejthetünk egy gyógyszertárat- ajánlotta.

- Nem tudom, hogy tényleg aggódsz, vagy csak ennyire szarul nézek ki- próbáltam egy viccel elterelni a témát, és közben kihessegetni a fejemből a képeket, amint épp őrült módón szabadkozok a telibe rókázott cipőért… 

- Ne legyél már ilyen cinikus! Mellesleg pedig nagyon is jól nézel ki- kacsintott rám.

- Te is- csúszott ki a számon, még mielőtt végig gondoltam volna, hogy mit mondok.

Hát, ez kínos.