Way out of my league - 9. rész

Sziasztok! :)

Valami karácsonyi csoda folytán eljutottam odáig, hogy időt szánjak a blogra, mert hát ugye az egyetem és a vizsgaidőszak nem az a hobbi-barát dolog. DE, a lényeg az, hogy hoztam egy új részt :)
Ami pedig a továbbiakat illeti... nem ígérek semmit, de igyekezni fogok, figyeljétek a fb oldalt, lesz hír az új részekről!
Mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánok, és Boldog Újévet!
puszi♥

9. rész

Igyekeztem az evésre koncentrálni, rémesen hálás lettem volna magamnak, ha ezúttal mondjuk nem eszem le magam, vagy ilyesmi, mint ahogy általában szoktam. Persze nehezítve volt a dolgom, mert Alex azóta sem forszírozta ezt a felöltözős dolgot, indulás előtt nagyjából három perccel jutott eszébe, hogy egyébként még félmeztelen, ami körül nekem jóval több gondolatom forgott, mint neki, vagy mint szabadott volna.  

Amíg vártam, hogy felöltözzön, feltoltam az orromra a reptéren kölcsön kapott napszemüvegemet, és a fejembe húztam Alex sapiját. A tükörben megállapítottam, hogy rajta valahogy jobban állt.

- Na mit szólsz? Fel se ismernél, mi?- forogtam körbe előtte, ahogy belépett a nappaliba.

- Várj- lépett oda hozzám, lehúzta a fejemről a sapkát, a hajam kibomlott, és az arcomba hullott. Alex hátra simította, és egy Baltimore Ravens-es baseball sapit nyomott a fejembe- így, sokkal jobb.

Egyet kellett értenem, a napellenzőtől szinte semmi nem látszott az arcomból, jó esélyeim voltak rá, hogy egy élő lélek se lesz a meccsen, akinek halvány fogalma lenne róla, hogy ki vagyok.

A stadion felé a taxiban a meccs esélyeit latolgattunk, és az előző átigazolási szezonról beszélgettünk. Nagyon jól megtaláltuk a hangot, bár lehet kellemesebb lett volna, ha Alex nem csodálkozott volna rá két percenként, hogy tényleg értek a focihoz.

Már javában gyülekezett a tömeg, de nem kellett sorban állnunk, mert Alex jegyei a VIP szektorba szóltak. A hangulat hihetetlen volt, a lelátó megtelt lila mezes alakokkal, egyeseknek még az arca is a Ravens színeiben virított.

Már a kezdőrúgás előtt magával ragadott a stadion légkörében uralkodó izgatott vibrálás, és persze a meccs közben sem tudtam nyugodtan megülni.

- Menj, menj, gyerünk már! Passzolj! Igen, ez az, TOUCHDOWN!- ugrottam fel a székből ordítva. Már a második negyed vége felé közeledett, én pedig semmit nem éreztem már abból az aggodalomból, ami idefelé a taxiban elfogott. Féltem, hogy mit fogsz szólni Alex… igen, én kiabálok a meccseken, sőt inkább ordítozok, nem igazán válogatom meg a szavaimat ilyenkor és teli torokból énekelem a csapat himnuszát is, na és!? A hangulat elfeledtette velem, hogy hogyan viselkednek a normális emberek, csak a félidőt jelző sípszó ébresztett rá, hogy Alex ül mellettem.

- Hát, eddig jól állunk, és izgalomból sincs hiány- jegyezte meg mosolyogva. Azt hittem, kapok majd valami csípős megjegyzést, de nem reflektált a veszett kiabálásra, amit minden touchdown-nál, vagy elvesztett labdánál leműveltem.

- Aha- bólogattam lelkesen. Nem tudtam mi mást mondhatnék.

- Kérsz hot-dogot?- kérdezte, miközben a tekintetével az üléssorok között imbolygó árust figyelte.

- Tudom, hogy indulás előtt ettünk, de azt hiszem megéheztem- nevettem zavartan. Nem válaszolt, csak odaintette az árust, és vett két szendvicset.

Minden figyelmemet a hot-dogra kellett összpontosítsam, rém kínos lett volna egy ketchup folt a felsőmön, bár jobb helyzetben voltam, mint úgy általában, mert a meccseken mindig hot-dogot ettünk, és a gyakorlat sokat javított a szerencsétlenségemen.

- Mit nézel, le ettem magam?- eresztettem le az arcom elől a szendvicset, Alex ugyanis még hozzá sem kezdett az övéhez, csak engem nézett, de nagyjából úgy, mint aki épp készül szemtengelyferdülést kapni.  

- Nem, nem dehogyis- nevetett zavartan, és fészkelődni kezdett az ülésen. Ő is hozzá látott, de éreztem, hogy a szeme sarkából még mindig engem néz. Próbáltam nem tudomást venni róla, a pillantásom elkalandozott, majd megakadt egy pár sorra előttünk ülő lányon. Ő is hot-dogot evett, igaz pár fokkal kevésbé visszafogottan… igen, gondolom már mindenki érti, hát persze, hogy lehettem ennyire naiv, már az első perctől tudhattam volna, miért bámul úgy Alex. Tényleg felizgatta volna…?

Elég kellemetlenül kezdtem érezni magam, de szerencsére felhangzott a harmadik negyed kezdetét jelző sípszó, én pedig fellélegezhettem, mert mindenki- többek között Alex- pillantása ismét a pálya felé fordult. A meccs hátralévő idejében igyekeztem még inkább a játékra koncentrálni, és lehetőleg megfeledkezni arról, hogy ki ül mellettem. Ez annyira jól sikerült, hogy mikor a mérkőzés végén hozzám szólt, szabályosan megijedtem.

- Hát ez jó meccs volt, nem?- fordult hozzám.

- Igen, az- értettem egyet bólogatva, mert nem voltam biztos abban, hogy hallja a szavaimat. A Ravens tábor féktelen ünneplésbe kezdett, mindenki teli torokból énekelte a csapat himnuszát, a lelátóról özönlöttek ki az emberek, a lila-arany tenger ellepett mindent.

- Na gyere, menjünk mielőtt kitör az őrület- ragadott karon Alex. Nehezen jutottunk ki a széksorok közül, araszoltunk kézen fogva, nehogy elsodorjon minket egymástól a hömpölygő tömeg.

- Ellie!- hallottam valahonnan magam mögül egy ismerős hangot a kavargó forgatagban. Oda sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam kihez tartozik. Csak magamban imádkoztam, hogy ne érjen utol, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem hallottam volna. De ismét a nevemet kiáltotta, immár sokkal közelebbről.

- Hé Ellie, lefogadtam volna, hogy a te hangodat hallom, senki más nem szurkol így! Hát már nem is ismersz meg?- ragadta meg a vállam, és maga felé fordított, a kezemet ezzel kitépve Alex-éból, aki erre szintén megtorpant.

- Szia Nate- erőszakoltam ki magamból egy reményeim szerint kedvesnek tűnő köszönést, miközben a karomat védekezően összefontam magam előtt.

- Rég nem láttalak- lépett közel hozzám, és kisimított egy kósza tincset az arcomból.

- Igen, hát… igen- adtam egy tőlem megszokott értelmes választ. A fejemben megszólaltak a vészharangok, rossz érzésem volt a dologgal kapcsolatban. Nos, Nate és én… hát ez bonyolult, lényegében az exem, még gimiben jártunk fél évig, de sosem tudtam, mit láthat bennem. Én persze odáig meg vissza voltam érte, magas, izmos, sportos, napszítta szőke haj, ragyogó kék szemek, én pedig a szerencsétlen, stréber, visszahúzódó lány. Ő semmit nem változott azóta, ha csak nem lett még helyesebb, és még izmosabb… de én viszont már kevésbé voltam naiv.

- Örülök, hogy összefutottunk, hiányoztál- egészen közel hajolt a fülemhez, így tisztán hallhattam a szavait. .  

- Sajnálom Nate, de nekem ez nem megy. Azok után, ami történt köztünk... kérlek hagyj békén- gyűltek könnyek a szemembe. Megpróbáltam kikerülni, de az utamat állta.

- Már régóta szerettem volna bocsánatot kérni, én…- állt neki magyarázkodni.

- Nem hallottad, azt mondta hagyd békén?!- lépett elém védelmezően Alex. Eddig csendben figyelt a hátam mögül, de most valamiért úgy döntött, közbe lép. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, higgadt volt és szenvtelen.  

- Hát ez meg kicsoda, a pasid?- Nate kérdése nekem szólt, tudomást sem akart venni Alex-ról, ahogy az én ellenkezésemről sem.

- Semmi közöd hozzá, azt mondtam tipli van!- válaszolt helyettem Alex egyel keményebb hangszínre váltva.  

- Hozzád sem szóltam, nyugi már!- Nate hangja tele volt indulattal, csak úgy mint Alex tekintete, én pedig már rosszat sejtettem az egészből.

- Srácok, kérlek ne csináljátok ezt- kérleltem őket, de mintha ott se lettem volna. Indulatos szóváltás következett, és amitől féltem, elcsattant az első pofon, ki más mint Nate ütött először. Hiába kiabáltam, nem hagyták abba, egymásnak estek, ütötték egymást, ahol érték. A tömeg körénk gyűlt, mindenki bámészkodott, még az a szerencse, hogy nem lett belőle tömegverekedés.

- Alex kérlek hagyd, légy szíves ne csináld ezt- könyörögtem már szinte sírva. Nate már nem is érdekelt, tőlem aztán neki bármi baja eshet, de szörnyen éreztem magam, amiért Alex-t ilyesmibe kevertem. Állta a sarat, de látszott rajta, hogy nem szokott verekedni, az orrából már ömlött a vér, a homloka is felszakadt. Persze azért ő sem volt éppen kíméletes Nate-hez, már mindketten elég csúnyán festettek, majd Nate gyomorszájon rúgta, amitől összegörnyedve tántorodott hátra.

- Elég volt! Elég!- álltam be kettőjük közé- Nathaniel, te nem vagy normális! Tűnj a szemem elől, nem akarlak látni!- ordítottam magamból kikelve. Végszóra megjelentek a biztonsági őrök is, lefogták Nate-et, de ezek után már nem tudom mi történt vele, mert csak Alex érdekelt. Leguggoltam mellé, a földön ült a hátát egy oszlopnak támasztva.

- Alex én sajnálom, nem tudom mit mondjak, ez… ez- újra könnyek gyűltek a szemembe, a torkomban gombóc volt, és még ha meg is találtam volna a szavakat, nem biztos hogy ki tudtam volna mondani őket.

- Semmi baj, jól vagyok- jelentette ki elhaló hangon.

- Persze, hát azt látom- kezdtem el letörölni az arcáról az orrából folydogáló vért, közben nagy levegőket vettem, próbáltam lehiggadni- gyere, tűnjünk innen- halkítottam le a hangom, mert az emberek meg-megálltak mellettünk, egyesek próbáltak telefonnal fotózni, a figyelem középpontjába kerültünk. Felhúztam őt a földről, és kitámogattam az utcára. Megküzdöttem vele, mert jóval nehezebb volt nálam, alig tudtam kivonszolni, ráadásul minél hamarabb el akartam tűnni. Fogtam egy taxit, benyomtam a kábult Alex-t az ülésre, majd magam is beszálltam.

Egész úton egy szót se szólt, a szeme csukva volt, míg végül a feje oldalra billent a vállamra. Nagyot sóhajtottam, és miközben a haját kezdtem simogatni, azon gondolkodtam, hogy miért ilyen gonosz velem a sors. A gimiben már megkaptam a nekem járó megaláztatást amiért ilyen naiv voltam, de miért kellett most Alex-nél is elásnom magam, ugyan azzal a bakival, amiért már megszenvedtem? És mégis mit fogok mondani neki, ha megkérdezi, hogy ki volt ez a srác? Már pedig meg fogja kérdezni, nekem pedig el kell majd mesélnem az eddigi életem szerintem legmegalázóbb sztoriját.  

Hát, ez kínos.