You've changed my Life - 4. rész

Sziasztok! :)

Meghoztam nektek a friss részt, amit eredetileg keddre terveztem, de kissé elcsúszott a dolog... bocsánat. Igazából örültem, hogy legalább most fel tudok jönni :/ mindenki csak gúnyolódik, amikor panaszkodok, hogy mennyi mindent kell csinálnom, nem hiszik el, pedig tényleg elég elfoglalt vagyok mostanában. Ma adtam le egy ösztöndíjpályázatot, amin elég sokat dolgoztam, ezenkívül 3 héten belül nyelv vizsgázni megyek, és szerintem ezek már így elegek is lennének, de ugye múlt héten félévzárás volt a suliban, szóval még az is rátett egy lapáttal. Mindegy, ez titeket gondolom mind nem nagyon érdekel, mondjuk sajnos írni sincs időm egyáltalán, de a YCML történet előre meg van írva a 33. részig, szóval lesz friss, nem kell aggódni! :)
Na, megint sokat rizsázok, szóval abba is hagyom, jó olvasást! :)

puszi

 4. rész: Most akkor mennyek vagy maradjak!?

Épp ezért döntöttem úgy, itt maradok Londonban.

Egyszerűen képtelen lettem volna közölni Jace-el, hogy ennyi, kész, én most fogom magam, és visszamegyek Kanadába, és ki tudja mikor jövök vissza, vagy visszajövök-e egyáltalán. De a neheze még akkor is hátra volt… elmondani ezt Chuck-nak, aki várakozással teli pillantással meredt rám.

- Nézd…- fújtam ki a levegőt- én tényleg… szeretlek titeket- akadozva beszéltem, keresve a megfelelő szavakat-, de nem hiszem, hogy meg tudom ezt tenni. Én… sajnálom! Annyira sajnálom, de nem megy…- kétségbeesett, kerek szemekkel bámultam rá, nem tudtam, mit mondhatnék még, mondani akartam valamit, ami a mentségemre szolgál, ami megmagyarázza, hogy miért nem teszem meg, amit kér. Bármit, amivel el tudom kerülni, hogy kiüljön a szomorú grimasz az arcára… de nem találtam meg az ide illő szavakat. Legalábbis így éreztem.

- Cssss, Miri nyugodj meg!- fogta meg a vállaimat. Észre se vettem, hogy remegek- semmi baj! Emlékszel mit mondtam!? Hogy akármi lesz a válaszod, nem fogok haragudni, és ez így is van!

- De én akarok segíteni nektek! Csak nem tudom itt hagyni az életem…- gyűltek könnyek a szemembe.

- Tudom, semmi gond! Tényleg! Majd… megoldjuk. Lesz valahogy- mosolygott rám, de engem ez sem nyugtatott meg.

- Rosszul érzem magam emiatt. Ideutaztál csak ezért, és én meg nemet mondok… szörnyű vagyok!- szipogtam.

- Nem, ez nem igaz! Kértem egy szívességet, és rád hagytam a szabad döntés jogát, hogy megteszed-e, vagy sem. A te döntésed volt- ölelt meg.

- Bár tudnék segíteni… de most, hogy már amúgy is nemet mondtam, legalább elmondod, hogy miről lett volna szó?- hajtottam a mellkasára a fejem.  

- Nem. Nem akarom, hogy amiatt esetleg meggondold magad.

Ettől csak még inkább bűntudatot éreztem, talán az is jobb lett volna, ha kiabálva elküld a francba, hogy mennyire pocsék barát vagyok. De nem tette, finoman ringatott, amíg a könnyeimmel küzdöttem.

- És mi újság a srácokkal?- szólaltam meg végül.  

- Akadnak mostanában… nehézségeink- mondta ki hezitálva-, de ha erről mesélek, csak rosszul fogod érezni magad. 

- Már mindegy- nevettem- már így is eléggé kínosan érzem magam. Ideutaztál, hogy a segítségemet kérd, tehát valami komoly dolog lehet. Én meg nemet mondtam…

- Ne emészd már magad emiatt! Tényleg nincs harag! Esküszöm!- mosolygott rám kedvesen.

- Hát jó…- sóhajtottam- és Pierre… izé… van most valakije?

- Miért akarod tudni?- húzta fel csodálkozva a szemöldökét Chuck.

- Hat csak… kíváncsiságból- mondtam zavartan. Nem voltam biztos abban, hogy meg kéne osszam vele azt az apró részletet, hogy még mindig szerelmes vagyok Pierre-be, és haldoklom a vágytól, hogy ő is újra szeressen… és mellesleg ezért nem megyek vissza Kanadába, mert lehet hogy első alkalommal erős voltam, és felálltam a szakítás után, de még egyszer nem tudnám elviselni, ha szembesülnöm kéne azzal, hogy nem érez irántam semmit. Ennek pedig, valljuk be, fenn áll a lehetősége…

- Ha tényleg tudni akarod, igen, van valakije- bökte ki, közben az arcomat fürkészte. Nem akartam elhinni, amit mondott, nem tudtam, hogy most csak a reakciómra kíváncsi, vagy igazat mond. Belül meghaltam egy kicsit, de igyekeztem ezt nem mutatni. Hát tessék, még egy ok, amiért ne menjek vissza!

- Az… jó- mondtam ki nagy nehezen.

- Hahó Míra, neked is vőlegényed van!- emlékeztetett.  

- Ne már, tényleg!?- kérdeztetem tettetett meglepődéssel- hát Chuck, ha ezt nem mondod…

- Lehet csak az oltár előtt vetted volna észre!- nevetett, de nekem ettől lefagyott a mosoly az arcomról.

- Ne emlegesd az esküvőt, kérlek…

- Miért ne? Az emberek általában örülni szoktak az ilyesminek. Vagy nem, Míra?

- De igen, általában- hagytam rá. Nem akartam erről beszélni. Készültem hozzámenni egy férfihez, de közben egy másikat szerettem bolondulásig. Nem igazán jó házasságpolitika, de hittem benne, nagyon akartam, hogy működjön.  

- Azért dobj majd egy meghívót, ha nem leszünk épp turnén, szívesen eljönnénk, én legalábbis…

- Chuck, elég! Mondtam, hogy nem akarok az esküvőről beszélni! Kérlek!

- Oké, én csak… de miért mész hozzá akkor?

- Azért, mert szeret. Nem, ne mondj semmit! Tudom hogy jót akarsz, de én ezt már eldöntöttem.

- Rendben- emelte fel a kezeit- téma lezárva. Remélem, tudod mit csinálsz Miri!

- Én is remélem…- motyogtam magam elé.

Majd hagytam őt, hogy lezuhanyozhasson a hosszú utazás után, meg csináltam neki kaját, amit Jace elég rossz szemmel nézett. Egyáltalán, az egészet utálta, hogy Chuck itt van, de nem érdekelt.

- Köszi Miri, isteni volt!- törölte meg a száját Chuck.

- Szívesen. Kérsz még valamit?

- Nem, sokat tudok enni, de a harmadik adag már tényleg nem fér belém!

- Nem? Oh… pedig mindig annyit ettetek, mint a lovak!- nevettem, és elvettem előle a tányért.

- Még most is annyit eszünk- nevetett ő is, majd viccelődni kezdtünk, meg nosztalgiázni, régi sztorikat mesélni… nagyon jól szórakoztam, és nem érdekelt Jace, aki az ajtóban állt, szúrós pillantással méregetett minket, és Chuck minden mondatára grimaszokat vágott.

- Te nem vagy még fáradt?- kérdeztem tőle ásítva. Már a nappaliban üldögéltünk a kanapén, immár kettesben, mert Jace sértődötten elvonult.

- Nem igazán. Kanadában még csak délután van, és még kissé arra az időzónára vagyok állva.

- Értem…- mondtam ismét ásítva.

- Na, menj és feküdj le, mielőtt elalszol itt ülve!- mosolygott rám.

- Na hát akkor jóéjt- álltam fel, és megindultam- Chuck- fordultam vissza hirtelen, félúton az ajtó és a kanapé között- annyira jó látni téged! Tudod, örülök, hogy itt vagy!

- Tudom- mosolygott rám, és odajött hozzám- hiányoztál, Miri!- ölelt meg. Én is átkaroltam őt, és magamhoz szorítottam. Annyira régen öleltem meg őt, és annyira hiányzott, és hirtelen kényszert éreztem, hogy az összes srácot megöleljem, Pierre-t a végére hagyva, hogy a nyakába ugorhassak, aztán megcsókoljon…

- Míra, elég, nem kapok levegőt!- figyelmeztetett Chuck.

- Oh, igen… igaz, ne haragudj! Csak próbáltam egy ölelésbe belesűríteni a kimaradt 3 évet!

- Sajnos azt nem lehet, de te megtettél mindent!- nevetett-, na jóéjt!- nyomott egy puszit a fejemre, azzal otthagyott. Sóhajtva indultam meg én is a fürdő felé, lezuhanyoztam, majd remélve, hogy Jace már mélyen alszik, beléptem a szobánkba. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, majd bebújtam én is, vigyázva, hogy fel ne ébresszem. Kimerült voltam, kb. a másik oldalamra fordultam, és már aludtam is…

Másnap reggel kissé fáradtan ébredtem, a konyha felé indultam, hogy magamba dönthessek egy életmentő kávét.

- Jó reggel, Jace!- igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra a konyhába lépve.

- Szia- köszönt hidegen.

- Valami baj van?- álltam meg.

- Vissza akarsz menni vele, igaz!?- kérdezte szúrós tekintettel méregetve engem.

- És ha igen, akkor mi van!?- fontam karba a kezem. Nem akartam ezt a vitát elkezdeni, és amúgy is sokkal több értelme lett volna, hogyha egyből megmondom neki, hogy nem áll szándékomban, de nem akartam. Kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálja le.

- Hát tudod mit!? Nem mehetsz!!- fonta karba a kezeit a mellkasán.

- Nem?- vontam fel a szemöldökömet- mégis ki tiltotta meg?- kérdeztem gúnyosan.

- Hát én!

- Te? Mióta mondod meg nekem, hogy mit csinálhatok, és mit nem!?- csaptam le a bögrémet a pultra.

- Mondjuk mostantól!

- Hát akkor ezt benézted, mert rohadtul nem fogom azt tenni, amit mondasz nekem!- kiabáltam dühösen, majd otthagytam. Nem állt szándékomban elmenni Kanadába. Tényleg. Egészen eddig a pillanatig. Chuck-nak tökéletesen igaza volt, bosszantott, hogy Jace korlátozni akar, elhatároztam, hogy nem fogom hagyni.

Elmentem lezuhanyozni, felöltöztem, rendbe szedtem magam, és bepakoltam kb. az összes cuccomat két bőröndbe, majd mikor ezzel megvoltam, a vendégszoba felé vettem az irányt. Bekopogtam, de nem jött válasz.

- Hiába keresed, elment- szólalt meg a hátam mögött Jace.

- Mi az, hogy elment?- pördültem meg.

- Megmondtam neki, hogy nem akarsz vele menni, és hogy eddig tűrtem el a lakásomban!

- Hogy te mekkora egy seggfej vagy! Tudod, tényleg nem akartam, és meg is mondtam neki, hogy nem megyek. De a mai reggel után, meggondoltam magam, és ezt csakis kizárólag magadnak köszönheted!

- Ez nagyszerű. De valószínűleg már elrepült. És hiába mennél utána, mert kereken megmondtam neki, hogy nem akarsz segíteni nekik, sőt, látni sem akarok őket többet.  

- Mióta beszélsz te az én nevemben!?- kiabáltam magamból kikelve. Rettentő dühös voltam rá- tudod mit!? Elegem van! Elegem van belőled, és az undorító kis játékodból, én kiszálltam!- azzal lehúztam az ujjamról az eljegyzési gyűrűmet, és hozzávágtam. Majd fogtam a bőröndjeimet, és kirohantam az ajtón.