A szerelem nem ismer lehetetlent! - 33. rész

Sziasztok! :)

Hoztam nektek így vasárnap estére egy részt, ha esetleg fenn van még valaki. Ha nem, hát elolvassátok majd holnap!
"A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztoriból jön a folytatás, méghozzá a 33. rész! :)
Gőzerővel írom ezt a történetet, szeretném már befejezni! Hogy őszinte legyek, már kitaláltam a sztorit végig, csak meg kell írni. Bár ez nem bizonyul olyan könnyűnek, de igyekszem vele nagyon. De persze nem kell aggódni, még el fog tartani egy darabig, plusz közben több sztorin is dolgozok még... ;)
Na de nem is beszélek ennyit, inkább olvassatok, remélem tetszeni fog, jó szórakozást hozz! ;)






33. rész:

Percekig csak némán bámultunk egymásra. Aggódva harapdáltam az ajkamat, nem tudtam, mi fog most történni, lehetetlen volt bármiféle érzelmet is leolvasni Sebastien arcáról. 

- Nos, gondolom már olvastad- lengettem meg a magazint, mire csak bólintott- én… tudod, hogy soha nem tennék ilyet!- jelentettem ki, de semmi változást nem láttam az arcán- ugye tudod?!

- Én is azt hittem, de a kép mégis csak magáért beszél…

- Ha elmagyarázom, hinni fogsz nekem?

- Talán.

- Rendben- sóhajtottam. Aggódtam, hogy esetleg azt hiszi majd, hogy hazudok, féltem, hogy erre a hülyeségre ismét rámehet a boldogságom. És ez megint kinek a hibája? A médiáé, hát persze. Vagy talán nem az újságírókat kéne hibáztassam? Persze, arról nem én tehetek, hogy rendesen kiszínezték a történetet, de elvégre én keveredtem félreérthető helyzetbe… de mindegy is, semmi értelme azt latolgatni, hogy kinek a hibája, ezzel úgysem kerülök közelebb a probléma megoldásához.

De még mielőtt belekezdhettem volna a magyarázkodásba, megszólalt a csengő. Egyszerre indultunk meg, hogy kinyissuk, majd meg is torpantunk, és tanácstalanul pislogtunk egymásra. Ezt eljátszottuk még egyszer, majd már kínunkban nevetve együtt indultunk a bejárat felé.

- Apa!- esett le az állam a meglepetéstől, ahogy kitártam az ajtót-, szia, gyere be!- hívtam, és elléptem az útból.

- Sziasztok-, esett be zilálva. Elég rosszul nézett ki, az arca egyik fele fel volt dagadva, vacogott, és kapkodva szedte a levegőt.

- Mi történt veled? Minden rendben?- kérdeztem tőle aggódva.

- Az most nem fontos!- legyintett- ti hogy vagytok?- járt a pillantása idegesen Seb és köztem.

- Jól…?- mondtam ki bizonytalanul, a szó végén felvíve a hangsúlyt. Nem igazán tudtam mire vélni a kérdését.  

- Az ő műve volt az egész!!- bukott ki hirtelen belőle- az egészet ő találta ki, hogy szétszedjen titeket, és megszerezze a kislányt! Austin is… az újságcikk… mindent kitervelt!!- hadarta idegesen. Sebastien kikerekedett szemekkel nézett rá, és tisztán látszott rajta, hogy a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mi folyik itt. Én viszont már mindent értettem. Nem hiszem el… nem tudom elhinni!

- Semmi baj, gyere, hozok jeget az arcodra. Ő tette ezt is, igaz?- sóhajtottam, de persze már azelőtt tudtam a kérdésemre a választ, mielőtt bólintott volna. Betereltem a konyhába, és főztem neki egy forró teát, mert nagyon át volt fagyva.

- Tudnod kell… tudnod kell az egész sztorit!- mondta ki nagy nehezen.

- Apu nem kell most- tettem a vállára a kezem.

- De igen- makacskodott- szóval… emlékszel, amikor New Yorkba mentünk, elmeséltük neked, hogy hogyan találtunk rád. A magánnyomozó persze mindent kiderített, mindenről tudtunk, attól kezdve, hogy Wendy-nél laktál, egészen a gyerekig, mindenről… anyád akkor vette a fejébe ezt a képtelen ötletet, hogy kell neki Sophie.

- Mi az, hogy kell neki Sohie!?- háborodtam fel- ez egy gyerek, nem pedig valami tárgy, amit adni-venni lehet!

- Tudom. Megengeded, hogy befejezzem?- de mivel nem szóltam, folytatta a történetet- mivel nem voltatok együtt akkoriban, úgy gondolta, könnyen megszerezheti, le fogsz mondani róla, mert a kapcsolatotokra emlékeztet téged…

- Tipikus- forgattam a szemem- én sosem mondanék le a gyerekemről, én nem ő vagyok!- bosszankodtam továbbra is.

- De amikor újra összejöttetek, akkor újabb módszert kellett keresnie. Kitalálta, hogy Wendy segítségét kéri, hátha rá tud beszélni, hogy lemondj a piciről. De Wen nem akart belefolyni ebbe, ezért…

- Úristen, ugye nem ártott Wendy-nek!?

- Megtennéd, hogy nem vágsz közbe folyamatosan??- ráncolta a szemöldökét apu.

- Bocsi…

- Szóval amikor újra elment Wendy-hez, már nem találta ott, elköltözött a városból, gondosan eltüntetve a nyomait, mert nem akart ebbe belekeveredni. Anyád csak Austin-t találta ott, és ez pont kapóra is jött neki. Szegény srác nem tudja mibe ártotta magát bele, egy rakás pénzt kapott ezért a kis színjátékért, szóval nem hibáztatom…

- Nem tudom elhinni- sóhajtottam könnyekkel a szememben. Mire apu csak együtt érzően pislogott rám.

- Sajnálom kislányom. Hidd el, én próbáltam lebeszélni… de tudod milyen.

- Tudom- morogtam sötéten. Majd miután apu megitta a forró teát, megmutattam neki a vendégszobát, meg adtam neki törölközőt, hogy lezuhanyozhasson.

Seb mindaddig a nappaliban ülve próbálta feldolgozni a hallottakat. Én ismertem az anyámat, tudtam, mikre képes (bár még így is felfoghatatlan volt), de neki, aki mindenkihez olyan jó szándékkal viszonyul, annyira hihetetlen volt ez az egész.

- Jól vagy?- karolt át, amikor lehuppantam mellé a kanapéra.

- Nem tudom elhinni, hogy a saját anyám akar tönkre tenni!- sóhajtottam szomorúan- csak egy nagy kamu volt így ez az egész…

- Gondolod, hogy ez tényleg az ő műve?

- Hallottad aput- mosolyodtam el szomorkásan- isten hozott az életemben, ismerd meg a kedves jó anyám!- tártam szét a karom.

- De még mindig nem értem…

- Ne is próbáld. Talán tiszteletlenség róla így beszélnem, de anyám és a logika mindig távol álltak egymástól- sóhajtottam.