You've changed my Life - 17. rész

Sziasztok! :)

Tudom, tudom, régen volt már ebből a sztoriból friss, ne haragudjatok. De most végre itt van a folytatás, amit már remélem mind vártatok :)
Bevallom, kissé megakadtam most az írásával, de nem kell aggódni, van még egy jó pár előre megírt fejezet. Azért próbálok időt szánni rá, és agyalni rajta, de természetesen nem is én lennék, ha egyszerre csak egy sztorit írnék :D nem, négyet írok jelenleg, kettő pedig tervben van! Egyelőre ezekről nem gondoltam több infót megosztani, de ki tudja...!? Lehet, hogy hamarosan a többi készülő sztoriról is lesz valami :) igazából megbeszélés kérdése, mert kettő történet is van most, amit nem egyedül írok.
Na, de mindegy is, amit most hoztam nektek, a YCML 17. része. Személy szerint én szeretem ezt a részt, még inkább az utána következőket, remélem Nektek is tetszeni fog! Jó olvasást! :)

17. rész: Szökés

Persze nekem nem kellett a hang forrása felé fordulnom ahhoz, hogy tudjam kié. Ha eddig nem tudtam megszólalni, ezek után jóformán már levegőt sem kaptam. Nem akartam elhinni. Remegett a térdem, azt hittem, ott helyben fogok elájulni. A teremben szinte megfagyott a levegő, senki nem mert megnyikkanni se.

- Míra, ne csináld! Szeretlek!- lihegte Pierre a templom ajtajában, levegő után kapkodva- kérlek, ne menj hozzá! Sajnálok mindent, adj nekem egy esélyt, hogy helyre hozzam a hibáimat!

- Ezzel már elkéstél!- szólalt meg Jace- Míra engem választott, a feleségem, nem kaphatod vissza őt!

- Kicsim, gondold meg mit teszel- nézett rám Pierre figyelmen kívül hagyva Jace-t, a násznép meg csak lefagyva figyelte az eseményeket.

- Nem, itt már nincs mit meggondolni! Eldöntötte, törődj bele!- azzal Jace megrántotta a karom, visszafordítva a pap felé- most pedig, halljuk azt az „igen”-t!- parancsolt rám.

- Én… én…- dadogtam össze-vissza. Körbenéztem a teremben, a családomon, a barátaimon, a srácokon. Mind feszült arccal figyeltek engem. A szívem a torkomban dobogott, a fagyos csöndben szinte hallottam, ahogy kalapál.

- Nyögd már ki azt az EGY KURVA SZÓT!- rivallt rám Jace, én meg csak zavarodottan pislogtam, és a könnyek gyülekeztek a szememben. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, nekem ez sok volt már.

- Nem megy!- suttogtam halkan- nekem ez nem megy! Sajnálom!- hadartam el, immár kissé érthetőbben, azzal a csokromat Jenna kezébe nyomtam, lerúgtam a magas sarkú cipőm, felemeltem a ruhám szélét, és a padsorok között az ajtó felé rohantam. Ki akartam kerülni Pierre-t, de ő elkapta a derekam, a karjaiba vett, sarkon fordult, és menekülőre fogta.

- Ezt nem teheted meg velem! Egyszerűen nem!- üvöltött utánam Jace- te utolsó rongyos cafka, te hálátlan!!- magán kívül volt a haragtól- hát ezt kapom cserébe annyi szeretetért!?EZT!?

Ijedten kapaszkodtam Pierre nyakába, és a könnyeim között figyeltem a válla fölött, ahogy Jace utánunk fut, de nem érhetett utol. A templom előtt egy taxi várt ránk, Pierre betuszkolt az ülésre, majd ő is beült. Bemondta a címet, de olyan zaklatott voltam, hogy fogalmam sem volt, hová tartunk. Egy darabig csak némán meredtünk egymásra, nem tudtam, mit mondhatnék.

- Gyönyörű vagy- hajtotta fel a fátylamat.

- Mégis hogy képzelted ezt!?- bukott ki belőlem, és ellöktem a kezét- tönkretetted az esküvőmet! Sosem bocsátom ezt meg neked! Ugyan olyan meggondolatlan vagy, mint régen! Leszarod, hogy másoknak bajt okozol, csak az számít, hogy neked minden kedved szerint alakuljon! Hát tudod mit? Nem minden rólad szól Pierre, ezt ideje lenne megtanulnod! És…- de nem hagyta, hogy befejezzem a monológomat. Az ajkait az enyémre tapasztotta, belém fojtva ezzel a szót.

 Nem tudtam abbahagyni a csókot, annyira jó volt. Az ajkainak íze, lágysága, annyira hiányzott nekem, nem tudtam magam most megfosztani ettől az élménytől. Az óvatossága hamar fokozódó szenvedélybe csapott át, átkarolta a derekamat, és magához húzott. Nekem se kellett kétszer mondani, sőt egyszer se, automatikusan simultam hozzá. Majd olyan hirtelen, ahogy kezdődött, vége is lett az egésznek. Lehelt egy utolsó, finom csókot az ajkamra, majd kissé távolabb húzódott.

- Nem is sikerülhetett volna jobban a menyasszonyrablás- vigyorodott el.

- Ezt nem úszod meg ennyivel, ugye tudod!?- dühös voltam, hogy máris az ujja köré csavart, egyetlen csókjától úgy éreztem, minta körülötte forogna a világ. Utáltam érte, hogy ezt képes volt elérni nálam, ráadásul ennyire könnyen.

- Rajtad sem lehet ám kiigazodni- ráncolta a homlokát- nem tudom, miért vagy mérges. Ha őt szeretnéd, ez a csók nem ilyen lett volna- nyalta meg az ajkát a nyelve hegyével. Igazat kellett neki adjak, és ez megint csak eléggé bosszantó volt. Erősen törtem a fejem valami frappáns visszavágáson, de semmi nem jutott az eszembe.

- Hallgatás, beleegyezés- nevetett halkan.

- Ettől még ne hidd azt, hogy elrabolsz a saját esküvőmről, és…

- Már ne haragudj, de te rohantál a karjaimba- vigyorodott el kajánul.

- Szóval ne hidd azt, hogy most ott folytatjuk, ahol anno vége lett- fejeztem be a mondatomat, figyelmen kívül hagyva a piszkálódását.

- Ezt majd később megbeszéljük, de megérkeztünk- azzal kiszállt. Megilletődve bámultam ki az ablakon, de nem moccantam- na mi az, nem jössz?- nyitotta ki nekem az ajtót.

- Elárulnád, mi a frászt csinálunk a reptéren?- vontam fel a szemöldököm.

- Nászútra megyünk, hát mégis mit- forgatta a szemét.

- Nem vagy vicces- fontam karba a kezem, pedig nagyon is lázba hozott, egy hét Pierre-el kettesben, valami szép helyen… de igyekeztem kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat.

- Gyere már, csak haza akarlak vinni!- nyújtotta a kezét.

Hirtelen nagyon elfogott a honvágy, és semmit nem akartam jobban, mint otthon lenni egy kicsit. Hiányzott Kanada, hiányzott Montreal…(és hiányzik Pierre szerelme – tette hozzá a fejemben egy kis hang)

- És komolyan esküvői ruhában üljem végig a 9 órás repülőutat?- kászálódtam ki a taxiból.

- Fel tudom ajánlani a ruháimat- nevetett, miközben kiemelte a bőröndjét a csomagtartóból.

- Jobb, mint ez a szörnyű uszály- fogtam fel a ruha szélét.

- Pedig nagyon jól áll. Több fehéret kéne hordanod- ugratott megint.

- Még mindig nem viccesek az esküvőn élcelődő poénjaid- néztem rá lesajnálóan.

- Ne légy már olyan morcos- puszilta meg a homlokom, majd a karomnál fogva az épület bejárata felé húzott.  

- Várj egy kicsit- torpantam meg. Épp a becsekkoló pult felé sétáltunk- hogy a frászba akarsz te engem felvinni a repülőre, semmi irat nincs nálam!?

- Jenna ideadott mindent- vette ki a bőröndjéből a táskámat, és a kezembe adta.

- De hát…- néztem rá tágra nyílt szemekkel- hogyan lehetséges ez? Várjunk csak!- húztam össze a szemöldököm. Kezdtem átlátni a dolgot, és megérteni mindent…- azt ne mondd, hogy kiterveltétek előre ezt az egészet!

- Oké, akkor inkább nem mondom- mosolygott bocsánatkérően, de egy csepp bűnbánat sem volt a hangjában.  

- Te… TE KIS MOCSOK!! Megfojtalak most azonnal, és ha veled végeztem, akkor a húgomat is!- visítottam magamból kikelve. És nem érdekelt, hogy az emberek bámulnak, iszonyú dühös voltam Pierre-re.

- Miri, kérlek! Ne rendezz jelenetet!

- Ne rendezzek jelenetet? Milyen vicces! Szóval te betoppanhatsz az esküvőm közepén, és tönkre teheted azt, de ÉN természetesen nem lehetek ezért mérges rád!! Ráadásul az is kiderül, hogy a tulajdon húgom is benne volt ebben az egész összeesküvésben…

- Nem csak ő, a srácok is segítettek- vágott közbe.  

- REMEK! Már nem is lehetne jobb!!- nevettem fel hisztérikusan, majd sarkon fordultam, és úgy ahogy voltam, mezitláb, a ruhám szélét felfogva, könnyes arccal rohantam ki a reptér épületéből. Elegem volt. Túl sok volt nekem ez egy napra, egyszerűen kiborultam. Nem hittem, hogy ez megtörténhet velem valaha is. Nem tudtam eldönteni, hogy inkább magányra lenne-e szükségem, hogy végig gondolhassam a dolgokat, vagy az lenne a jobb, ha valaki vállán jól kisírhatnám magam.

- Miranda, várj!- hallottam magam mögül Pierre hangját. Gyorsítottam a lépteimen, szlalomozva a járókelők között, akik elég furán néztek rám- kérlek, ne csináld ezt! Állj már meg!

Sajnos Pierre elég jó kondiban volt, pedig egy darabig reménykedtem, hogy le tudom rázni.

- Normális vagy!?- rántott vissza az úttestről- el is üthettek volna!- lihegte.

- Eressz el!- parancsoltam rá, de hatástalan volt.

- Esélytelen- felelte- van fogalmad arról, hogy milyen nehéz lépést tartani veled?- panaszkodott levegő után kapkodva.

- Így jártál. Senki nem kért, hogy kövess- feleltem nem törődöm módon.  

- Tiszta idióta vagy, meg fogsz fázni! Rohangálsz itt mezitláb…- csóválta a fejét.

- Érdekel is téged…- vágtam oda neki flegmán.

- Igenis érdekel!- azzal felkapott, mielőtt még tiltakozhattam volna, és megindult velem visszafelé.

- Tegyél már le!- kezdtem el püfölni őt.

- Megkérhetlek, hogy ne viselkedj úgy, mint egy óvodás? Igazán megkönnyítenéd a dolgomat!- szólt rám kissé mérgesen, amitől eléggé megilletődtem.

- Akkor engedd, hogy a saját lábamon menjek- próbálkoztam, immár normális hangnemben.  

- Nem- adta a rövid, és ellentmondást nem tűrő választ. Ezek után egyikőnk se szólalt meg, csak én vacogtam. Jobbnak láttam nem ellenkezni tovább, a történtek ellen ugyanis már semmit nem tehettem, viszont ha együttműködök, előbb hazajutok, és a gondolat nagyon is szívmelengető volt. 

A reptér mosdójában lehámoztam magamról a fehér, uszályos borzalmat, majd szemügyre vettem a ruhákat, amelyeket Pierre a kezembe nyomott. Egy rövidnadrág, ami leért a lábszáram közepéig, és egy póló, amire szintén nem mondhatnám, hogy az én méretem. Gyorsan felvettem őket, majd kisiettem a mosdóból.

- Mit csináljuk a ruhával?- kérdeztem Pierre-től.

- Meg akarod tartani?

- Annyi jó emlék nem fűz hozzá- grimaszoltam.

- Akkor hagyd itt- vont vállat.

- De azért mégis csak egy 2000 $-os ruha…- haboztam.  

- Most akkor kell, vagy nem?

- Nem, de…- harapdáltam a szám szélét.

- Döntsd el, mert ideje felszállni a gépre- nézett az órájára Pierre. Még egy darabig rágódtam a dolgon, majd végül csak otthagytam. Mégis mit csináljak vele…? Majd megindultunk a kapuk felé, ahol a beszállókártyát ellenőrizték. Hamar megvoltunk, percekkel később már a gépen ültünk. Megszólalt a hangosbemondó, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és felszállt a gép.

- Te jó ég, milyen hideg a kezed!- szisszent fel Pierre, mikor véletlenül hozzáértem-, hiszen te reszketsz!

- Nem vészes…- húztam el a kezem.

- Vedd ezt fel- adta oda nekem a pulcsiját. Először tiltakozni próbáltam, de hajthatatlan volt, és tényleg fáztam.  A felső meleg, és jó illatú volt, én pedig kimerült, így nem sokkal azután, hogy beleburkolóztam, el is nyomott az álom.