A szerelem nem ismer lehetetlent! - 34. rész

Sziasztok! :)

Nem tudom emlékeztek-e, írtam korábban, hogy a magyar tanárom milyen véleménnyel van az írási képességeimről. Nem is emlegetném fel a dolgot, mert mint már akkor is említettem, rosszul esett, de nem érintett túl mélyen a kritikája. Nem mondhatnám azt sem, hogy a történtek után túlzottan igyekeztem kivívni az elismerését, de ma mégis sikerült. Felolvastatta velem a fogalmazásom, és teljesen odáig meg vissza volt tőle, emellett még egy ötöst is kaptam rá :) Ez azért meg kell hagyni, jól esett!
Na, de hogy a lényegre térjek... a hétvége örömére hoztam nektek egy újabb fejezetet, méghozzá "A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztoriból a 34. részt. Remélem tetszeni fog Nektek, jó olvasást! :)

34 .rész:

Elsőre úgy tűnhetett, hogy könnyen vettem ezt az egészet, ami kiderül az anyámról, pedig nem. Mélyen valahol, valami összetört bennem. Határozottan naiv voltam, amikor azt hittem, hogy rendbe jöhet a szüleimmel való viszonyom. Legalábbis ami az anyámat illeti, mert apunak elég volt ez a 10 év ahhoz, hogy szépen lassan felfogja, hogy hibázott. Hálát adtam az égnek, hogy jellemben inkább rá hasonlítok. De ami a legjobban elkeserített, én a kis hülye, ezek után, még mindig reméltem, hogy csak félreértés az egész, és valójában az anyám normális… miért? Miért nem tudom elfogadni, hogy ő ilyen, és feladni?

És ha ez még mind nem lett volna elég, a hír, amit pár nappal a történtek után kaptam, még jobban megrázott. Épp Sophie-val voltam a parkban, mikor megcsörrent a mobiltelefonom. Ügyetlenül, fél kézzel előkotortam a készüléket, mert közben löknöm kellett a hintát, amiben a kislányom ült.

- Apu, szia- emeltem a fülemhez.

- Nem fogod kitalálni, mi történt!- vágott egyből a mondanivalója közepébe, köszönés helyett.

- Hát, ha nem fogom kitalálni, akkor jobb, ha elmondod- nevettem el magam. Jó kedvem volt, Sophie mindig mosolyt csalt az arcomra, ráadásul délelőtt elmentem Lily-vel a dokihoz, és az ultrahangos képeken én is megnézhettem a születendő kislányukat. Könnyes lett a szemem a meghatódottságtól, pláne amikor láttam, hogy Jeff-el milyen boldogan bújnak össze. Hihetetlenül édesek voltak!

- Figyelsz te rám egyáltalán!?- szakította meg a gondolataimat a szemrehányó hang.

- Ne haragudj apu, mit is mondtál?- nevettem ismét, most épp zavaromban, miközben fél kézzel még mindig automatikusan löktem a hintát.

- Azt, hogy az anyád önszántából be akar vonulni az elmegyógyintézetbe! Idézem, amit az orvosnak mondott: „Úgy érzem, szükségem van a segítségre, mert túl messzire mentem… nem tudok már józanul ítélkezni…”

- Vajon alkohol nélkül már próbálta…?- bukott ki belőlem a cinikus megjegyzés, amivel magamat is megleptem.

- Shirley, kérlek! Vedd egy kicsit komolyan! Elvonóra kéne mennie, és nem elmegyógyintézetbe…

- Ezt majd az orvosok úgyis megállapítják, nem?- kérdeztem csevegő hangnemben. Még nem igazán fogtam fel a szavak súlyosságát.

- Nem tudom. Nem tudom, hogy működik az ilyen- mondta apu csüggedten.

- Én sem. Nem voltam elmegyógyintézetben. Még- tettem hozzá sötéten. Persze nem gondoltam, hogy bármi oka lehetne, hogy bezárjanak engem oda, de azért mégis kezdtem egy kicsit besokallni. Nagyon elszomorított, de az egyetlen érzés, amit apám közlendője keltett bennem, az megkönnyebbülés volt (na jó, talán egy kis döbbenet és sokk is). Onnan nem tud nekem ártani, és Sophie-nak sem. Mert igazából nem is magamat féltettem. A problémám az volt főképp, hogy nem értettem, mire kell neki a lányom. Sosem szerette a gyerekeket, még engem és a bátyámat sem. Szóval igen, bármennyire is fáj bevallani… megnyugtató volt ezt hallanom. De apu unszolására végül engedtem, és elmentem meglátogatni anyut, hátha jobb belátásra tudjuk téríteni. Mivel az ügyintézés nem megy olyan gyorsan, ezért egyelőre még otthon volt. Ha egyszer bezárják az elmegyógyintézetbe, onnan viszont már nincsen visszaút…

A hideg futkosott a hátamon, miközben újra az ismerős ház felé vezető betonjárdán lépkedtem. Egyáltalán semmi kedvem nem volt idejönni, nem is tudtam, miért teszem. Becsöngettem, és idegesen vártam, hogy valami ajtót nyisson, közben a lábammal doboltam, hátha ez segít levezetni a feszültséged. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem segített.

- Szia Shir, gyere be!- nyitott ajtót apu. Ő is ideges volt, ezt tisztán láttam rajta, de egyáltalán nem csodálkoztam. Beléptem a házba, és közben imádkoztam, hogy ne kelljen sokat maradnom.

Anyu a nappaliban ült, egy könyvet lapozgatva. Megálltam az ajtóban, nem mertem közelebb menni, még azt is kinéztem belőle, hogy nekem esik. Ezeket a gondolataimat sajnos voltam olyan hülye, és megosztottam Sebastien-el is, így az indulás előtt egy órát erősködött, hogy ő velem akar jönni, de nem hagytam. Tudom, hogy félt engem, de ez akkor is az én ügyem, nekem kell lerendezni.

- Shirley!- kapta fel a fejét anyu a lépteim zajára- én… sajnálom! Elmegyógyintézetbe megyek. Elvesztettem a kontrollt…- hallgatott el, és az arcára tisztán kiült a zavar.  

- Sajnálhatod is- csúszott ki a számon, mire apu csúnyán nézett rám- nem azért jöttem, hogy felrójam a vétkeidet ellenem. Nem akarom hánytorgatni, ami megtörtént, megtörtént. De mondjuk nem is meggyőződésből vagyok itt- kezdtem bele lassan. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondjak neki, de semmire nem jutottam. Most viszont, a szavak automatikusan tódultak a nyelvemre.  

- Ezt gondoltam. Nézd, én tudom, hogy amit tettem, az…

- Igen, gonosz volt, és elfogadhatatlan- vágtam a szavába-, de nem szeretném, hogy elmegyógyintézetbe menj- jelentettem ki határozottan.  

- Miért?- pislogott rám, és a tekintete egyre zavartabbá vált.

- Magam sem tudom- bámultam most a padlóra- talán mert az anyám vagy, és akármit is teszel… nos, én nem te vagyok. Máshogy ítélem meg a családomat. Természetesen a te döntésed, de apu kérésére eljöttem, hogy ennyit elmondjak neked.

- Félek, hogy újra elvesztem a józanságom…

- Nem tudom, mit vársz tőlem- mondtam ki őszintén- én nem fogok vigyázni rád. Te se tetted soha. Tudod, talán ezért nem akarom, hogy oda menj- tűnődtem el egy pillanatra, majd a kérdő pillantását látva folytattam- szeretném, hogy küzdj te is, saját magaddal, az életeddel, a rossz döntéseiddel és tetteiddel, ahogy nekem kellett. Megérdemelnéd. Nem az a megoldás, hogy szarrá nyugtatózva tengesd a napjaidat bezárva, míg a végén elveszted a tudatod, teljesen- mondtam. Tudtam, hogy kegyetlen vagyok, és fájnak neki a szavaim, és nem volt célom bántani őt a történtek ellenére, de fel akartam nyitni a szemét, és csak így érhettem el azt, hogy komolyan elgondolkodjon a dolgon. Figyeltem az arcát, de nem tudtam leolvasni róla semmit. A száját hol kinyitotta, majd ismét becsukta, nem tudott mit felelni.

- Nem tudok többet mondani neked- tettem hozzá egy kis hallgatás után- vigyázz magadra anyu- sétáltam oda hozzá, és lehajoltam, hogy megöleljem. Nem viszonozta a suta, félkezes ölelésem, csak ült ott teljesen lefagyva. Felegyenesedtem, vártam még egy percet, hogy mond-e valamit, de csak némán, döbbenten pislogott rám. Vállat vontam, azzal kisétáltam a szobából, leakasztottam a fogasról a kabátom, és kiléptem a szülői házból, nagyon remélve, hogy egy darabig nem kell ide jöjjek. 

  

Ezzel számunkra lezáródott az ügy. A média ugyan még háborgott, de adtunk egy interjút, így a még egy darabig zúgolódó rajongók is viszonylag hamar megnyugodtak, és különben sem mi voltunk most a bandában a fő attrakció, mert egy paparazzi kiszúrta Melanie eljegyzési gyűrűjét, valamint az újabb Stinco-baba nemét, és érkezésének idejét próbálták kitalálni. Szóval… az élet nem állt meg.