You've changed my Life - 20. rész

Sziasztok! :)

Megint sok idő telt el a legutóbbi rész óta, és nem akarom, hogy megint az legyen, ami egyszer már megtörtént, hogy nincs friss... ugyan egy betűt nem írtam egész héten, de annyival szerencsésebb helyzetben vagyok most, hogy vannak kész részek, csak fel kell őket raknom. De hogy őszinte legyek, az elmúlt napjaim elég aktívan teltek, alig voltam a gép előtt, és más dolgokkal van most tele a fejem. Nemsokára megint elutazom (de mint ahogy a múltkor is, most is lesznek friss részek, amíg nem vagyok!), és majd azért valamikor az írásra is szeretnék időt szánni.
Ma a YCML folytatását hoztam nektek :) ebbe a sztoriba is bele kell húzzak, már hetek óta nem haladtam vele, és vészesen fogynak az előre megírt fejezetek... no de mindegy, jó olvasást a 20. részhez! :)

20. rész: Szökés II.

Gyorsan átfutottam még a kapkodva írt, búcsúlevélnek szánt pár kusza soromat, majd összehajtogattam a papírt, és a párnára tettem. Sóhajtva vetettem még egy utolsó pillantást Pierre-re, aki édesen szuszogott, majd erőt vettem magamon, felkaptam a táskám, és halkan kiléptem a szállodai szoba ajtaján. A könnyeimmel küszködve sétáltam végig a folyosón.

- Jobb ez így!- mondogattam magamban. Szerettem őt, ezt kár is lett volna letagadnom, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy újra kezdjük. Szükségem van egy kis időre egyedül? Nem, rossz kamu az egész, igenis féltem, hogy megint összetöri a szívem, ahogy anno tette…

Fogtam egy taxit, és a reptérre vitettem magam. Már korábban megnéztem, mikor megy gép Montrealba, bár akkor még nem volt feltett szándékom megszökni. De értelmetlen lett volna egy kínos beszélgetés, és még az is lehet, hogy Pierre maradásra bírt volna a végén. Hiszen lefeküdni sem akartam vele… de azt nem bánom.

A reptér várótermében üldögélve eszembe jutott, hogy felhívhatnám a húgomat. Napok óta nem beszéltünk, és hiányzott. Hiányzott, hogy valakivel megoszthassam a történteket. Előkotortam a telefonom, és bekapcsoltam. A nem fogadott hívások és sms-ek tömkelegével mit sem törődve tárcsáztam Jenna számát.

- Míra!- szólt bele szinte azonnal- végre jelentkezel, már kezdtem aggódni! Hol a fenében vagy? Mi van veled? Vagy… veletek? Pierre is ott van?- zúdította rám egyszerre a kérdéseit. Nem hibáztathattam érte, hiszen csak aggódott.

- Jaj Jen- sóhajtottam nagyot. Jó volt hallani a hangját, és azt hittem, jó érzés lesz, ha elmondhatok neki mindent, de most hirtelen nem tudtam, hol kezdjem.

- Baj van?- hallottam a hangján, hogy kissé feszült.

- Nem tudom- motyogtam tanácstalanul- lehet, hogy oltári nagy hülyeséget csináltam…

- Miri kérlek ne húzd már az agyam, csak mondd el, hogy mi van! Pierre-el vagy?

- Már nem- ráztam a fejem, bár tökéletesen felesleges volt, mert úgysem látta.  

- Hogy-hogy már nem? És hol vagy egyáltalán?

- New Hampshire-ben- feleltem.

- Mit keresel te ott egyáltalán?- kérdezte még inkább csodálkozva.

- Majd otthon mindent elmesélek, de indul a gépem nemsokára- pillantottam fel a kijelzőre, ahová az induló járatok voltak kiírva- csak meg akartalak nyugtatni, hogy még élek.

- Oké. Kimegyek eléd a reptérre, rendben?

- Köszi Jen- mosolyodtam el. Gyorsan elmondtam neki, hogy mikor landolok, majd elköszöntem, és letettem a telefont.

Pár perc múlva már a repülőn ültem. Kibámultam az ablakon, figyeltem ahogy távolodik a föld, egyre kisebbek lesznek az autók, az épületek… kifejezetten örültem, hogy ez a repülőút alig lesz pár órás. Már otthon akartam lenni, azt akartam, hogy egy kicsit nyugalom legyen körülöttem. Próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, és száműzni belőlük Pierre-t, sajnos kevés sikerrel. Le akartam zárni magamban ezt az ügyet, egy időre legalábbis biztosan. Most magamra kellett koncentráljak. Egy kicsit szétesett az életem, és szükségesnek éreztem, hogy újra összerakjam. Jace az elmúlt két évben biztos pontja volt, és ez most hirtelen megszűnt. Nem azt mondom, hogy nem fogok tudni nélküle élni, de azért mégis csak furcsa lesz.

Még akkor is ezen agyaltam, amikor megszólalt a hangosbemondó, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, a gép nemsokára landol. Mikor földet értünk, leszálltam a gépről, követve a hömpölygő tömeget a reptér épületének kijárata felé. Nyújtogattam a nyakam, de sehol sem láttam Jenna-t.

- Míra?!- tette valaki a vállamra a kezét. Ijedten pördültem meg az ismerős férfihang hallatán.

- Richie!- esett le az állam, mire neki mosolyra húzódott az ajka, és bólintott.

- Nem láttalak a gimi óta, mi újság veled?- kérdezte kedvesen.

- Londonban éltem pár évet- magyaráztam- épp most költözöm haza.

- Oh értem. És te meg Pierre még mindig…?- hallgatott el.

- Nem, már nem…- harapdáltam a szám szélét. Anno a suliban nagyon jóban voltunk Richie-vel, ő talán többet is akart, és ki tudja mi lett volna, ha nem ismerem meg Pierre-t. De megismertem, és azután minden időmet vele és a srácokkal töltöttem, így Richie és én eltávolodtunk egymástól.

- Ühm, és veled mi újság?- törtem meg a kínos hallgatást.

- New Yorkba készülök épp, munkaügy. De pár nap múlva hazajövök, összefuthatnánk a jövő héten, megbeszélni az elmúlt… hmm, 5 évet?

- Oh te jó ég, olyan rég volt? Most öregnek érzem magam!- nevettem.

- Pedig csodásan nézel ki- mosolygott rám- megadod a számod?

- Köszönöm- jöttem zavarba, és felfirkáltam a telefonszámomat a papírra, amit elém nyomott.

- Ne haragudj, de most mennem kell, indul a gépem- mosolygott bocsánatkérően-, majd jelentkezem!- kacsintott rám, azzal sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. Még utána integettem, de nem hiszem, hogy látta.

- Míra!- csendült a hátam mögül, én pedig 5 percen belül másodszorra pördültem meg ijedten.

- Úristen, a frászt hozod rám!- kapkodtam levegő után.

- Elég lesz a Jenna is…- nevetett- hát ez meg ki volt?- bökött az állával abba az irányba, ahol Richie eltűnt az imént.

- Majd később elmesélem- legyintettem-, de előbb tudni akarom, hogy mi volt, miután leléptünk…- harapdáltam a szám szélét.

- Tényleg tudni akarod?- vonta fel a szemöldökét Jen.

- Persze, ne csigázz már tovább!- könyörögtem neki.

- Rendben, nyugi- csitított- beülünk valahová ebédelni, és mindent megbeszélünk!- karolt belém, és húzni kezdett maga után. Jobbnak láttam bele egyezni, na meg aztán azóta nem ettem semmit, hogy Pierre rendelt nekem kaját még a hotelben. Pierre… egy pillanatra megfeledkeztem róla, de most megint visszakúszott a gondolataim közé. Fogalmam sem volt, hogyan verhetném ki őt a fejemből, de szentül meg voltam róla győződve, hogy erre lenne szükségem.

- Hahó!- csettintett az arcom előtt Jenna- föld hívja Mírát!

- Itt vagyok… csak elgondolkodtam- néztem fel rá. Már az étteremben ültünk, és az étlapot böngésztük. Vagyis én bámultam ki a fejemből a gondolataimba merülve, Jen pedig aggódva méregetett engem.

- Nem tetszik, hogy ilyen gondterhelt vagy- ráncolta a szemöldökét- gyerünk, ki vele, mi történt Pierre és közted!?

- Előbb te mesélj, hogy mi volt a templomban!- tiltakoztam. Egy darabig csak a fejét rázta, de mivel látta hogy nem engedek, szem forgatva ugyan, de megadta magát.

- Rendben- sóhajtott- biztos, hogy tudni akarod…? Szerintem nem, de ha mégis kíváncsi vagy rá, és nem tetszik amit hallasz, utána ne mond, hogy nem szóltam!

- Jézusom… na mondd már!- sürgettem.

- Jace brutál módon kiakadt, és engem hibáztatott az egészért- kezdte, én meg igyekeztem uralkodni az arcvonásaimon, és nem grimaszokkal „kommentálni” a hallottakat. Csak bólintottam, hogy folytassa- nekem rontott, és elhordott mindennek téged meg engem is. Képzelheted, hogy Seb és a srácok hogyan reagáltak erre…

- Jézusom, csak nem verekedés volt?- esett le az állam.

- De- bólintott komolyan- Seb csak meg akart védeni engem, tudod milyenek, ők nem kezdeményezték volna. Még amikor elcsattant az első pofon, a srácok akkor is csak azért rohantak oda, hogy szétszedjék őket, de erre Jace tesói is beszálltak, és kb. az egészből kurva nagy balhé lett.  

- Jézusom- ismételgettem magamba roskadva, és csak a fejemet fogtam- és mi lett a vége?

- A pap elkezdett ordítozni, hogy mégis mit képzelnek magukról, meg hogy rendőrt hív. Oltári botrány kerekedett belőle, a templom előtt tele volt minden fotóssal, meg újságíróval… ne kérdezd, hogyan találtak oda. Aztán végül a hátsó kijáraton mentünk ki, így el tudtunk szökni a firkászok elől- magyarázta.

- És anyuék?- kérdeztem- nagyon ki voltak akadva?

- Nem tudom igazából- grimaszolt Jen- anyu arcán mintha egy pillanatra… mosolyt láttam volna. Persze a balhénak nem örültek, de szerintem az elmaradt esküvőt annyira nem bánták.

- Majd beugrom hozzájuk valamikor…

- Igen, ezt velük kell megbeszélned. És most halljam, mi volt Pierre-el!?

- Semmi… megbeszéltük, hogy mind a kettőnknek időre van szüksége- próbáltam kikerülni a témát.  

- Na ne már!- húzta el a száját- ugye te sem hiszed, hogy ezt beveszem!? Tudni akarok mindent. Részleteket is!

- Jól van, jól van- sóhajtottam megadóan. Tudtam, hogy nem fog leszállni rólam addig, amíg szóról szóra el nem mesélek mindent. Így hát belekezdtem a mesélésbe…

-… meg akartam vele beszélni, hogy én most ezt nem akarom folytatni, és akkor…- magyaráztam épp, de itt elhallgattam, és elgondolkodtam egy percre. Vajon tudnia kell feltétlenül, hogy lefeküdtünk?

- És akkor?- sürgetett izgatottan.

- Megcsókolt- vettem halkabbra a hangom- én pedig nem tudtam neki ellenállni, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok…

- LEFEKÜDTETEK!?- esett le Jenna álla.

- Ne ordíts már, te hülye!- rúgtam bokán az asztal alatt, mert a fél étterem minket bámult.

- Aúú, ez fájt- grimaszolt- bocsi, hogy kiabáltam. De ez… na és azután mi volt?

- Semmi. Elszöktem, amíg aludt- sóhajtottam.

- Hát te hülye vagy!- nézett rám a húgom- miért nem maradsz vele Míra? Szereted őt, és ő is téged…

- Nem Jen, ő csak azt hiszi, hogy úgy érez irántam, mint 3 évvel ezelőtt, és az nem ugyan az. Mi van, ha egy nap majd visszatérnek az emlékei, és rájön, hogy mégsem szeret? Időt akarok hagyni neki, hogy visszazökkenjen a régi életébe, és nekem is éppen erre van szükségem. Egy kis magányra, nyugalomra, és arra, hogy magamra tudjak koncentrálni- magyaráztam. Annyiszor elismételgettem ezt a kis szöveget magamban, hogy nekem szinte már hihetőnek hangzott. De Jenna csak rosszallóan rázta a fejét.

- Na gyere, menjünk. Ezt majd otthon megbeszéljük. Mázlid van, épp kiadó a vendégszobám- mosolygott rám.

 - Köszi Jen!- sóhajtottam- nem csak a lakást. Mindent…!

- Nincs mit, hiszen a tesóm vagy. És mindig is az maradsz, akármilyen hülyeségeket is fogsz csinálni… rám számíthatsz, tudod- kacsintott rám, én meg durcásan húztam össze a szemöldököm, bár valahol igaza volt.