A szerelem nem ismer lehetetlent! - 44. rész

Sziasztok! :)

Kicsit megcsúsztam most a frissel, ne haragudjatok, de nem voltam itthon. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy most hoztam egy részt, méghozzá a 44.-et 'A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztoriból!

Jó olvasgatást! :)

44. rész

Reggel arra ébredtem, hogy a rosszullét kerülget. Még mindig a kanapén feküdtem, ugyan ott, ahol tegnap elnyomott az álom. Szédültem, minden bajom volt, majd hirtelen felugrottam, mert éreztem hogy baj lesz, ha nem rohanok gyorsan a fürdőszobába. Pocsékul voltam, vagy 10 percig szenvedtem a wc csésze fölé görnyedve. Majd leültem a földre, a hátamat a kád szélének támasztva. Jól esett a hideg porcelánt érezni a tarkómon, és kezdett a szédülés is elmúlni. Mikor már úgy éreztem, biztonságos lehet a művelet, felálltam, és a mosdóhoz sétáltam. Kimostam a szám, és miközben a sápadt arcomat vizsgálgattam, azon gondolkodtam, mit ehettem, ami így megviselte a gyomromat. A hirtelen rosszullét pont olyan gyorsan el is múlt, ahogy jött. Ez azért kissé megnyugtatott.

- Anyu! Anyu!? Merre vagy?- hallottam Sophie kiáltozását kintről.

- Itt- léptem ki a fürdőből- jó reggelt manó- guggoltam le hozzá.

- Szia!- szaladt oda hozzám vigyorogva, és átölelte a nyakam- nem találtam senkit fenn. Aput se. Hol van apu?

- Elkísérte Lily-t…- mondtam ki hezitálva.

- Hova mentek?- sürgetett Sophie, mivel megálltam a mondatom közepén gondolkodni, hogy mit mondjak neki erről az egészről.

- A kórházba- közöltem vele végül komoly arccal- tudod, meg kellett vizsgálni Lily-t, hogy minden rendben van-e a babával- magyaráztam, és igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra.

- Értem- tűnődött el azon, amit mondtam neki. Majd amikor megcsörrent a telefonom, felkapta a fejét- majd én idehozom!- szaladt el. Mosolyogva hallgattam, ahogy az apró lábai dobognak a padlón- szia apu!- szólt bele a telefonba, vidám, csilingelő hangon. Én is utána siettem, mert akkor esett le, hogy miért is hívhat Seb valójában- persze, adom anyát- mondta kissé csalódottan Sophie, majd átnyújtotta nekem a készüléket- veled akar beszélni!

- Szia! Na?- szóltam bele izgatottan.

- Megvan a baba, és mindketten teljesen jól vannak- nyugtatott meg Seb.

- Hála istennek!- sóhajtottam megkönnyebbülve.

- 2-3 napig még benn tartják őket, de jó hír, hogy lehet látogatni. Bejöttök?

- Persze! Alex már amúgy is hiányolta az anyját… lejött éjjel, hogy hol van Lily- meséltem Seb-nek.

- És mit mondtatok neki?

- Nem tudom már, Pierre megoldotta. Összeszedem a csapatot, és bemegyünk, oké?

- Igen, de figyeljetek a firkászokra. Nem kell, hogy elárasszák a kórházat!- figyelmeztetett.

- Persze, óvatosak leszünk. Majd bemegyünk a hátsó bejáraton- bólogattam, bár teljesen fölöslegesen, mert úgysem látta- szólók a többieknek. Nemsokára ott leszünk. Csók!- köszöntem el tőle.

- Rendben, szia édes!- azzal letettük.

- Mit mondott apu?!- követelte azonnal Sophie.

- Megszületett Alex kistesója!- mosolyogtam- menj, szólj neki, hogy bemegyünk a kórházba, hogy találkozhasson Mayával!

- Okéé!- kiabálta lelkesen Sophie, és már ott sem volt. Gyorsan elrohantam lezuhanyozni, felkaptam egy farmert, és egy jó meleg pulcsit, majd a konyhába indultam, hogy reggelit csináljak a gyerekeknek. Persze mielőtt lejöttek volna, mindenkit felkeltettek, és elújságolták a nagy hírt, így egy negyed óra múlva már mindenki (egy kissé még álmosan) de ott üldögélt a konyhában, izgatottan várva, hogy indulhassunk. Taxival mentünk, hogy ne nagyon keltsünk feltűnést a kórház környékén, bár azért így is egy páran a kis csapatunk után néztek, ahogy a hátsó ajtón igyekeztünk befelé. Seb már lenn várt minket a hallban.

- Sziasztok!- integetett. Látszott rajta, hogy mennyire fáradt, mégis boldog mosoly ült az arcán.

- Apa!- szaladt oda hozzá Sophie.

- Picúr, itt nem szabad hangoskodni!- vette fel a kislányt Seb- gyertek, megmutatom merre vannak Lily-ék!- indult el felfelé. Alex egész úton elég csendes volt, most is némán, Pierre kezét szorongatva sétált Seb után. Felmentünk a harmadik emeletre, majd ahogy befordultunk jobbra a folyosóra, megpillantottunk Jeff-et.

- Hé, sziasztok!- köszönt nekünk vidáman.

- Szia Jeff!

- Apu! Jól van anya?- ment oda hozzá Alex.

- Persze hogy jól van! Nem kell aggódnod!- borzolta össze a haját Jeff játékosan- akarsz találkozni a kishúgoddal?- vette fel őt, mire a kissrác csak bólogatott- egyszerre csak páran lehetünk benn- magyarázkodott nekünk Jeff.

- Semmi baj, menjetek csak- bólogatott Melanie. Mi addig leültünk kinn, Sophie Dannie-vel és Lachell-el játszott valamit, David és Pierre beszélgetésbe merültek.

- Sziasztok- jött ki Chuck, miután Jeff és Alex bement. Leült a felesége mellé, átkarolta, és nyomott egy puszit a homlokára.

- Szia- köszöntünk mi is neki. Ő is fáradt volt, de ugyan az a megfoghatatlan boldog hangulat lengte körbe, mint Seb-et és Jeff-et. Ha az újszülött babák ilyen hatással vannak a srácokra, és ránk, akkor hamarosan itt mindenki a fellegekben fog járni…

- Srácok, nem akartok bejönni ti is?- dugta ki a fejét az ajtón Jeff.

- Dehogynem!- vágta rá azonnal Dannie.

- De ki megy előbb?- nézett körbe Melanie.

- Hát őőő…

Végül fittyet hányva az előírásokra, mind betódultunk a szobába. Csak egy ágy állt benn, amiben Lily feküdt, a karján egy békésen szuszogó kis csomaggal, az arcán pedig hatalmas mosollyal. Alex pedig az ágy szélén ült, figyelve a kishúgát. Mind odasereglettünk köréjük, gratuláltunk, majd körbe adogattuk Mayát. A kislány jól tűrte, mindenkire csak hatalmas, érdeklődő tekintettel pislogott, néha a kezeivel nyúlkált. Nagyon szép baba volt, Jeff szemeit örökölte, az orra meg a szája pedig inkább Lily-re hasonlított. Ahogy a kezemben tartottam, eszembe jutott, amikor Sophie született.

***

Egyedül feküdtem a kórteremben, a plafont bámulva. Hát, túlestem a szülésen, amitől annyira rettegtem. Nem volt életem legkellemesebb élménye, de amint a kislányomat a kezembe adták, mindent elfeledtetett velem. Vártam, hogy újra a karjaimba vehessem ezt a csodás csöpp lánykát, aki Seb szemeivel bámult vissza rám. Ekkor a nővér belépett az ajtón, egy kis rózsaszín valamit tartva. Sophie annyira pici volt, hogy alig látszott ki a pólyából.

- Gratulálok a kismamának! Nagyon szép baba!- köszöntött a nővér.

- Köszönöm- ültem fel az ágyban, és a karjaimat a gyerekért nyújtottam. Óvatosan átadta nekem, én pedig magamhoz öleltem- szia manó!- mosolyogtam a rám bámuló kék szempárba.

- Értesítsük esetleg az édesapát is?- zökkentett ki a nővér a kislányommal való második találkozásom idilli hangulatából.

- Nem, egyedül fogom nevelni a kicsit- mondtam ki halkan. Soha életemben nem éreztem ilyet, sem előtte, sem utána többet. Mintha kettéhasadna a szívem, az egyik felében mérhetetlen öröm, és boldogság, a másikban pokoli kín, csalódás, szenvedés… de nem hasadt ketté, nem tudtam elengedni a rosszat, csak csöndesen öleltem a gőgicsélő, gyönyörű kisbabát, a szememben könnyekkel, amik magam sem tudom, az örömnek, vagy a bánatnak voltak-e köszönhetőek…

***