You've changed my Life -28. rész

Sziasztok! :)

Ismét hoztam nektek frisset, a YCML 28. részét! :) most, hogy a másikat befejeztem, ennek a sztorinak az írására is jut néha időm, és meg kell mondjam, egész jól haladok vele! A 41. fejezeten dolgozok jelenleg, és egy csomó minden eszembe jutott, amit bele lehetne írni még a történetbe, szóval jól alakul :) emellett a közös sztorikat is igyekszem újra beindítani, mert azok is szüneteltek sajnos (ezúton is, még egyszer elnézést érte, csajok!)
Na, megint sokat szövegelek :D itt a rész, jó olvasgatást! :)

28. rész: Nem mész sehova!

Óvatosan kilestem a szempilláim közül, majd tágra nyitottam a szememet. Párat pislogtam, mire megszoktam a félhomályt, és körülnéztem, hogy hol vagyok. A szoba nem volt ismerős, de az ágynemű illatáról egyből rájöttem, hogy kinek az ágyában fekszem. Majd ahogy jobban körülnéztem, kiderült számomra is, hogy nagyon jól tudom, hol vagyok, csak át lett rendezve a helység az évek során.  Sóhajtva dőltem vissza a párnára, és ismét lehunytam a szemem. Majd erőt vettem magamon, és kimásztam az ágyból. Még mindig a tegnapi ruháim voltak rajtam, a hajam kócos volt, és a sminkem is el volt kenődve (persze nem is Pierre lenne, ha nem találnék valahol legalább egy tükröt a szobájában). Megpróbáltam kissé rendbe hozni magam, de aztán úgy döntöttem, feleslegesen kínlódom. Kiléptem a szobából a folyosóra. Elég jól kiismertem itt magam, és fájón hasítottak a szívembe az emlékek. Végig sétáltam a folyosón, majd le a lépcsőn, végül a konyha felé vettem az irányt, mert onnan hallottam a srácok hangját. Meg akartam kérdezni Jennától, hogy mit mondtak még tegnap a rendőrök, vagy ők mit mondtak nekik… Jace halott? Akármennyire is megutáltam az elmúlt hónapokban, nem tudtam efölött a tény fölött csak úgy elsiklani. A vőlegényem volt, két évig együtt voltunk…  

- Sziasztok- léptem be.

- Szia Miri- köszöntek nekem kórusban.

- Jól vagy?- ugrott le Jenna a bárszékről, és odaszaladt hozzám.

- Persze- bólintottam. Már nyitottam a szám, hogy feltegyem a kérdéseimet, de magamon éreztem a srácok aggódó pillantásait, szóval úgy döntöttem, ez nem a legmegfelelőbb alkalom. Majd ha kettesben maradunk Jennával.  

- Még mindig elég sápadt vagy- jegyezte meg, miközben kissé eltolt magától, és végig mért.  

- Gyere, egyél valamit- hívott Chuck.

- Köszönöm, de nem- ingattam a fejem- Jen, beszélhetnénk? Négyszemközt? Aztán megyek, és…

- Ne viccelj már Miri, mégis hova akarsz menni?- forgatta a szemét David.

- Haza- vágtam rá- anyuékhoz.

- De miért? Nem jó itt?

- De, csak nem akarok a terhetekre lenni- pillantottam Pierre-re, de ő elfordult, így nem láttam az arckifejezését. Volt sejtésem, hogy tegnap kinek a karjai közé ájultam, és Pierre-el kapcsolatban már amúgy is bűntudatom volt.

- Szerintem beverted a fejed, amikor elájultál. Tiszta hülye vagy, már hogy lennél a terhünkre!?- forgatta a szemét Seb.

- Én sem mondhattam volna szebben!- pacsizott vele Jenna.

- Tehát a dolog eldöntve- jött oda hozzám Jeff, majd hirtelen felkapott a vállára- itt maradsz- vitt oda az asztalhoz, és letett az egyik székre.

- Köszi Jeff, még tudok járni- nevettem el magam.

- Szuper, akkor reggeli után el is mehetünk vásárolni pár új cuccot!- lelkesedett Jenna.

- Jaj, muszáj!?- nyögtek fel a srácok David kivételével.

- Úgy látom, akkor hárman megyünk- jegyeztem meg. Jobbnak láttam nem tiltakozni, túl fáradt voltam most ehhez, így engedtem az unszolásnak, és engedelmesen majszolni kezdtem a pirítóst, amit David elém tett.  

- Akkor a mai program törölve, mert ha a csajok egyszer beszabadulnak egy plázába…- sóhajtott Chuck.

- Majd veszünk neked is valami rózsaszín alsót, csak hogy nyugodt legyen a lelked- nevetett Jenna.

- Oh jaj tényleg!?- Chuck picsásan- na de most komolyan- váltott normális hangnemre.

- Komolyan veszek neked, ha szeretnéd- vágott a szavába Jenna- amúgy nem értem mi a bajotok, elégett az összes cuccunk, nincs mit felvennünk meg semmi, muszáj elmennünk vásárolni…

- Nekem az is jó, ha nincs mit felvenned- vigyorgott rá Seb.

- Persze hogy jó- vágott Jeff perverz fejet, ami meglehetősen jól ment neki.

- Ha jobban belegondolok…- grimaszolt Seb- mégis csak vegyél pár ruhát! De nekem muszáj veled menni? Oda adom a hitelkártyám, jó?

- Szerintem te ezt nem gondoltad át!- kezdtem el nevetni- ha Jenna kezébe adod a hitelkártyád, holnap elárverezik a fejed fölül a házat… 

- Menj már!- vágott hozzám egy pirítóst Jen.

- Ne dobálózz az étellel, nem játék!- szólt rá David.

- Igenis mami!- pislogott erre a húgom ártatlanul.  

Még egy darabig elhülyéskedtünk ott, aztán végül rávettük a srácokat, hogy jöjjenek velünk. Pierre egész végig kb. meg sem szólalt, és ez nem tetszett nekem. Olyan levert volt, már komolyan rossz volt nézni. Nem tudtam, mivel tennék jót. Azzal, ha beszélnék vele, vagy ha inkább békén hagynám. Végül úgy döntöttem, nem mehet ez így tovább…

- Pierre- mentem oda hozzá.

- Igen?

- Figyelj, én…- kezdtem bele, de megszólalt a telefonom- bocsi, egy pillanat!- vettem elő a mobilom- szia Richie- emeltem a fülemhez. Nem kerülte el a figyelmemet Pierre grimasza, és hiába integettem neki, hogy ne vonuljon el, mert beszélni akarok vele, le se szarta, ott hagyott.

- Miri, minden rendben? Hol vagy?- még telefonon keresztül is kiérződött Richie hangjából az aggodalom.  

- Igen, miért?

- Gondoltam beugrom este egy kicsit, és láttam a házatokat…

- Oh… ne aggódj, nekem semmi bajom!- nyugtattam meg, de azért mégis jól esett, hogy félt engem egy kicsit.

- Hol fogsz most lakni? Csak azért kérdeztem, mert arra gondoltam, felajánlom a vendégszobám!

- Igazán… kedves tőled Richie- haboztam. Mostanában amúgy is sülve-főve együtt voltunk, együtt dolgoztunk többnyire, néha esténként is átjött, és nem tudtam, mennyire lenne jó vége annak, ha hozzá költöznék, még ha rövid időre is. Kedveltem őt, sőt, talán ez annál egy kicsit több is volt. most aztán két tűz közé kerültem, vagy Pierre-el, vagy Richie-vel kell egy fedél alatt laknom… lehet, hogy tényleg haza kéne mennem apáékhoz? Vagy vennem kéne egy lakást.  

- Akkor érted megyek, csak mondd meg hova, rendben?

- Figyelj, rendes tőled, nagyon köszönöm, de van hol laknom. Kedden van az a fotózás, igaz? Majd akkor találkozunk benn.

- Hát… rendben- hallottam a hangján, hogy elég csalódott- vigyázz magadra, oké?

- Persze. De most le kell tennem, ne haragudj. Szia!

- Szia, puszillak Miri!

Sóhajtva dugtam vissza a zsebembe a telefont, és elindultam fel, hogy megkeressem Pierre-t.

- Míra, indulunk!- jött velem szembe a folyosón Jenna- gyere!- rángatott magával, és esélyem se lett volna tiltakozni. A húgom, Seb, David és én mentünk egy taxival a többiek egy másikkal, szóval most sem tudtam beszélni Pierre-el. De legalább Jen-t kit tudtam faggatni.

- Figyelj Jen! Mit mondtak még a rendőrök, miután… miután én… szóval tudod.

A húgom nem válaszolt rögtön, sóhajtott, majd felnézett rám.

- Megmondtátok nekik?- próbálkoztam újra, de még mindig nem szólalt meg- Jace volt az, úgyis tudom, mondj már valamit!- kezdtem kijönni a sodromból.

- Igen Míra, azonosították- mondta ki végül halkan- Jace gyújtotta fel a házunkat, és meghalt. De ne akadj ki, oké?

- Miért akadna ki? mind ott voltunk az esküvőn, és azok után…- értetlenkedett David.

- Ne legyél már ennyire érzéketlen- forgatta a szemét Jenna- Miri két évig együtt élt vele, szerinted milyen érzés ez most neki!?- pirított rá.

- Hagyd- szóltam rá- persze, megrázó a dolog, és sajnálom szerencsétlent. Sosem hittem volna, hogy van elég bátorsága ehhez… de vajon miért jött el ide egyáltalán?

- Nem akartunk felzaklatni ezzel…- kezdett bele Seb- de folyik a nyomozás, a rendőrök megpróbálják kideríteni.

- Minek? Meghalt, most már nem mindegy, hogy miért jött?- David.

- Ez viszont igaz- bólogattam.

- Nem tudom, minden esetre a nyomozás tart, és majd hívnak a kapitányságról, ha megtudnak valamit. De nem beszélhetnénk másról!?- zárta le a témát Jenna. Nem firtattam én sem tovább, az út hátralévő percei pedig inkább csöndesen teltek. Mikor odaértünk a plázához, Jen rögtön magával húzott az egyik boltba, és innentől a ruháknak szentelte minden figyelmét. Igyekezett elfeledtetni velem, és talán saját magával is a tegnap történteket, amiért nem hibáztathattam. Szerencsére hamar oldódott a hangulat, a srácok hülyültek, és mi is bekapcsolódtunk, szóval nem volt gond.

- Srácok, viselkedjetek rendesen, nem akarom, hogy kibasszanak minket- nevetett Jenna, miközben levett egy pólót a fogasról, és maga elé tartotta- Miri, szerinted?

- Túl sokat takar-jegyezte meg Seb.

- Mintha nem téged kérdezett volna, vagy újabban Miri-nek hívnak?!- fordultam hozzá nevetve, mire ő nyelvet nyújtott, és elvonultak a srácokkal szórakozni. Mi pedig a húgommal nekiálltunk felpróbálni a fél boltot.

- Jen!- szóltam át a húgomnak a mellettem lévő próbafülkébe.

- Mi van?

- Gyere már át egy kicsit, és nézd meg ezt a felsőt!

- Hát gyere ki, és megnézem.

- De nincsen rajtam gatya- kezdtem el nevetni.

- Na itt vagyok, mutasd!- jött át- tetszik. Mennyibe kerül?- nyúlt az oldalamhoz, ahol az árcímke lógott.

- Na, hé! Tudod, hogy csikis vagyok!- tiltakoztam, mire neki ördögi vigyor jelent meg az arcán- Jen, ne! Jenna! Nee!- kezdtem el visítozni, mint egy hülye, ahogy csikizett.

- Csajok, minden rendben!?- jött oda a fülkéhez Chuck, de egyikünk se ért rá válaszolni- mi történik?- fordult David-hez, aki ott üldögélt.

- Nem tudom, csak annyit hallottam, hogy Miri-n nincs gatya, és Jenna átment- kezdett el nevetni Dav- aztán elkezdtek sikítozni.

- Oh- nevetett Chuck is- hé lányok, mi is beszállhatunk?- kukkantott be.

- Naa, menj már ki! Privát buli!- tuszkolta ki Jenna. Hálás voltam Chuck-nak, mert így a húgom végre abba hagyta a terrorizálásomat. Jól elvoltunk, de a biztonsági őrök már elég furán néztek ránk, szóval mentünk tovább a következő helyre.

- Miri, gyere nézzünk koktél ruhát is!- húzott a húgom.

- Nem lehetne most csak azokat megvenni, amire feltétlenül szükség van? Ott pl. van egy fehérnemű bolt- célozgatott Seb, de Jen figyelmen kívül hagyta.

A húgommal megint csak kiválogattunk egy csomó ruhát, majd mentünk is próbálni. Az első egy fekete ruha volt, az nem igazán tetszett, fura volt a szabása. A második se volt az igazi, a következő egész jó volt, de valahogy mégse… sorban próbálgattam a ruhákat, forgolódtam a tükör előtt, de valahogy egyik sem tetszett. Majd végre találtam egyet, amibe beleszerettem. Egy halványkék ruha volt, a felső része csipkéből, ahogy az egész háta is, ami így teljesen átlátszó volt. Nem volt semmi különös benne, de nekem valahogy egyből megtetszett. Csak a hosszú cipzárral gyűlt meg a bajom, ami a fenekemtől egészen a nyakamig húzódott. Fel még csak felrángattam valahogy, de lefelé már nem ment.

- Jen?- szóltam ki- Jen!

- Nincs itt- jött a válasz Pierre-től.

- Uhm… ööö… tudnál szólni neki?- harapdáltam az ajkamat.

- Nem tudom hol vannak. Mi kéne, én nem vagyok jó?

- Csak nem tudom lehúzni a cipzárt- húztam el a függönyt- segítesz?

- Persze- válaszolt, miután tetőtől talpig alaposan végigmért. Hirtelen apró félmosolyra húzódott az ajka, és mintha valami huncut fényt láttam volna csillanni a szemében. Rossz előérzetem volt, mert általában ilyen fejet vág, amikor valami korszakalkotó ötlete támad, és abból sosem sül ki semmi jó. Felállt, és odasétált hozzám. Belépett mellém a fülkébe és elhúzta maga mögött a függönyt. Kérdőn néztem rá, de nem szólt semmit. Inkább annyiban hagytam, és megfordultam, hogy hozzáférjen a cipzárhoz. Minél előbb túl akartam lenni ezen. A hajamat előretette, hogy ne legyen útban, az egyik kezével megfogta a nyakamnál a ruha szélét, a másikkal pedig lefelé kezdte húzni a cipzárt. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Ahogy őrjítő lassúsággal húzta lefelé a cipzárt, a keze néha a bőrömhöz ért. A szívem hevesen kezdett verni, hirtelen fullasztó forróság lett a fülkében, és kiszáradt a szám. Egy örökkévalóságig tartott, amíg teljesen lehúzta, ekkor még közelebb lépett hozzám, a kezeit a vállamra helyezte, és elkezdte letolni a ruha pántját. Az ajkai alig egy centire voltak a nyakamtól…

- Öö… köszi Pierre- kaptam el a ruhát, mielőtt leeshetett volna rólam teljesen. Egy lépést előre léptem gyorsan, és szembe fordultam vele.

- Szívesen- vigyorodott el, de nem mozdult.

- Most már kimehetsz- nyögtem ki nagy nehezen, és elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen ránéznem. Nem válaszolt semmit, csak vigyorogva még egyszer végigmért, aztán kilépett a fülkéből, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Mialatt gyorsan visszaöltöztem, azért imádkoztam, hogy közben jöjjenek vissza a többiek. Nem akartam kettesben maradni Pierre-vel.

A történtek után egész délután kissé kínosan éreztem magam, akárhányszor találkozott a tekintetünk, inkább elfordítottam a fejem. De úgy látszott, őt mulattatja a helyzet. Sokkal jobb kedve lett a kis incidensünk után…