A szerelem nem ismer lehetetlent! - 45. rész

Sziasztok! :)

Ma úgy döntöttem, rászánok egy kis időt a blog alakítgatására, untam már a régi kinézetet, egy kicsit a fejlécet is (amit egyébként dicsértetek, és ennek azért is örülök, mert elég sokat szenvedek a fejlécekkel, próbálok minden egyes új dizájnnál valami szebbet, jobbat alkotni. szóval köszönöm a dicséreteket, jól estek!) szóval újítottam! Meg kell mondjam őszintén, nekem ez most nagyon tetszik, elégedett vagyok az eredménnyel :) oké, ez most nagyképűen hangzott, de akkor is...
Természetesen frisset is hoztam Nektek, "A szerelem nem ismer lehetetlent!" 45. részét!
Jó olvasgatást! :)

45. rész:

Egy pár nap után Lily-t és Mayát már haza is hozhattuk a kórházból. Most, hogy egy kisbaba volt a házban, csendesebb és nyugodtabb lett egy kicsivel minden (bár azért hozzá kell tenni, rólunk van szó, tehát ne gondolja senki, hogy meditációs szobához hasonló nyugalom lett jellemző). A srácok nem igazán hozták szóba újra a turnét, nem akarta senki, hogy ismét balhé legyen belőle. Mi annál többet beszélgettünk róla, főleg Lachell-el és köztem volt ez rendszeres téma. Lily ugyan kezdett megbarátkozni a gondolattal, és amúgy is túl boldogok voltam most Jeff-el, hogy ilyesmire gondoljanak. Melanie és Dannie már az elejétől fogva egyet értettek abban, hogy ez van, ezt kell szeretni, persze nekik sem volt ínyükre a dolog. Én ugyan Seb-nek nem szóltam erről egy szót sem, de igenis aggasztott a tény, hogy ennyi időre elmegy. Lach ugyan így volt ezzel, nem akarta Pierre-el megosztani a kételyeit, így ezt mi ketten tökéletesen meg tudtuk vitatni magunk között. Amúgy is örültem ennek, hogy egy kicsit többet beszélgetünk, mert a srácok barátnői közül ő volt az, akivel még nagyon kevés alkalmam volt erre, és most kicsit jobban megismertem, közelebb kerültünk mi is egymáshoz. Ám azonban enyhén szólva egy csöppet meglepett, amikor megkért, menjek el vele az ultrahangos vizsgálatra. Természetesen igent mondtam neki, de nem igazán értettem, hogy miért nem Pierre-t kéri meg. De nem akartam rákérdezni, biztos jó oka volt rá…

- Szóval, hányadik hónapban is vagy?- kérdeztem tőle, miközben kiszálltunk a taxiból a nőgyógyászati rendelő előtt.

- 12 hét- felelte- még nem látszik igazán- nézett le a hasára.

- Tényleg nem- hagytam rá. 12 hét, tehát lassan a negyedik hónap eleje felé jár; vontam le magamnak a következtetéseket- reggeli rosszullét?

- Egyszer-kétszer volt, de nem jellemző- vont vállat szórakozottan.

- Szerencsés vagy- mosolyodtam el halványan. Tehát még kb. 5 hónapja van a szülésig… nem tudtam, mikor mennek el pontosan a srácok, de azt mondták, maximum négy hónapig lesznek távol, de inkább három. Gyors fejszámolást végezve rájöttem, hogy Pierre-nek mégis csak van esélye, hogy itt legyen a baba születésénél, és ezt meg is mondtam Lachell-nek.

- Tudom, igen. Hülyeség aggódni, de azért mégis csak az első gyerekünk, és jobb szeretném, ha itt lenne velem. Tudod- felelte sóhajtva.  

- Persze. Én is szerettem volna, ha Seb mellettem lett volna…

- Jaj ne haragudj!- visszakozott gyorsan- nem akartam eszedbe juttatni!

- Semmi baj- mosolyogtam rá bíztatóan- majd a másodiknál már itt lesz!- viccelődtem- akarod, hogy bemenjek veled Lach?- váltottam komolyra.

- Nem, azt hiszem inkább egyedül mennék- felelte egy perc habozás után.

- Oké- bólogattam, és leültem a váróterem egyik székére. Biztatóan rámosolyogtam még mielőtt belépett volna az ajtón, majd a gondolataimba merültem.

Kb. negyed óra telt el, de nekem fel sem tűnt, annyira lekötöttek azok a dolgok, amiken az agyamat pörgettem. Ahogy kinyílt az ajtó, felkaptam a fejem, de Lachell arckifejezése megijesztett.

- Lach! Minden rendben?- szaladtam oda a holtra vált arcú lányhoz- Lachell!- ráztam meg- mondj már valamit!- szinte könyörögtem neki és egyre jobban megbénított a rémület. Lassan felém fordította a fejét, a szemében döbbentség ült.

- Ikrek…- szólalt meg halkan- ikreink lesznek!- ismételte el, mintha még saját magának is barátkoznia kéne a gondolattal.

- Jaj hál isten!- sóhajtottam megkönnyebbülten, és magamhoz öleltem a döbbenettől lefagyott lányt- már azt hittem, valami baj van a babával. Na ne vágj már ilyen savanyú képet, hiszen ez jó hír!

- Persze hogy az, igen- mondta ki habozva- csak félek. Eddig is féltem, hogy nem tudom majd rendesen gondját viselni a babának, vagy hogy nem leszek jó anya... erre kiderül, hogy egyszerre kettő gyerekem lesz!- nézett rám kétségbe esve.

- Figyelj rám Lachell!- fogtam meg a vállat- én is féltem! Sőt, egyenesen rettegtem az anyaságtól! De látod, Sophie-ból egész klassz kiscsaj lett. Ráadásul neked még ott van Pierre is, nem egyedül kell végigcsinálnod az egészet.

- Talán igazad van- sóhajtott.

- Láttad mennyire ügyesen bánik Alex-el, es Sophie-val is nagyon aranyos, én biztos vagyok benne, hogy jó szülők lesztek!- biztattam őt.

 - Remélem, hogy igazad lesz!- sóhajtott, és végre egy apró mosoly is megjelent az arcán. Majd megindultunk a kijárat felé. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék ezeken kívül neki. Tudtam mit érez, elég élesen éltek még az emlékeimben a saját, hasonló aggályaim Sophie születése előtt. De biztos voltam benne, hogy Lachell és Pierre ikrei jobb szülőket nem is kívánhatnának maguknak.

- Helló csajok!- fogadott minket Pierre, ahogy beléptünk az ajtón. Lachell segélykérő pillantást vetett rám, mire én csak bíztatóan rámosolyogtam.

- Szia Pierre!- köszöntem könnyedén.

- Mi volt a dokinál?- lépett oda Lachell-hez, és aggódva vizsgálta a gondterhelt arckifejezését.

- Úgyis el kell neki mondanom egyszer, igaz?- címezte inkább nekem a kérdést Lach.

- Ne aggódj már, azt hittem ezt már megbeszéltük?!

- Mi történt!?- követelte Pierre egyre növekvő aggodalommal.

- Gyere, jobb ha leülsz, mielőtt hallod, mert eléggé meglepő a hír- mosolyodott el végre Lachell is, majd a nappali felé kezdte tolni a teljesen összezavarodott énekest. Követtem én is őket a szobába. Ahogy beléptünk, mindenki felnézett ránk.

- Srácok, van egy kis bejelentenivalóm!- állt meg a nappali közepén Lachell. Senki nem szólalt meg, csak némán figyeltek, így folytatta- szóval… most jövünk az orvostól, és hát… a baba… szóval… ikreink lesznek!- nyögte ki nagy nehezen, félénken Pierre felé pislogva. Én már felkészültem a kitörő örömre, de a többiek is inkább úgy reagáltak a hírre, mint maga Lachell. Néma csend telepedett a nappalira. Lach félve rám pillantott, majd ismét Pierre-re függesztette a tekintetét, aki csak kerek szemekkel meredt maga elé. Látszott rajta, hogy próbálja feldolgozni az információt.  

- Mondj már valamit!- fakadt ki Lachell, mikor Pierre továbbra sem szólt egy szót sem.

- Kicsim, hiszen ez… nagyszerű! Halljátok srácok?!- fordult feléjük, és lassan egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.

- Igen, az… nahát!- próbálta lereagálni Chuck. Kevés sikerrel…

- Gratulálunk!- csatlakozott David is. Végre feloldódott a döbbent dermedtség. Mindenki gratulált Pierre-nek és Lachell-nek, elő került egy üveg pezsgő is, hogy megünnepeljük az újabb örömhírt. Amiből mostanában szerencsére elég sok jutott :)