A szerelem nem ismer lehetetlent! - 48. rész

Sziasztok! :)

Megint frissel jelentkezem, ugye milyen rendes vagyok? :D vicc :) na, de a viccet félre téve, tényleg hoztam "A szerelem nem ismer lehetetlent!" 48. részét! :) most mondanám, hogy nem kell többet aggódnotok, hogy mi lett Shirley-ékkel, de szerintem eddig sem aggódott senki, ez a "fordulat" most túl kiszámíthatóra sikerült. De hát... ez van :) már csak 10 rész maradt a végéig, és egyre jobban izgulok, hogy mit fogtok szólni a befejezéshez... :)
Egyébként mához egy hétre megint vizsgázom, szóval ha eltűnök egy csöppet, akkor az ezért lesz, de igyekszem addig, és azután is rendszeresen hozni a részeket Nektek! :)
Jó olvasást! :)

  48. rész:

- Shirley! Shirley!- hallottam Seb hangját valahonnan magam mellől. Kinyitottam a szemeimet, és rá kellett jöjjek, hogy ő az, aki ráz, a két vállamnál fogva.

- Mi történt? Hol voltál?- néztem fel rá, és valahogy nem akart múlni a torkomat szorongató kétségbeesés.

- Itt voltam végig- nézett rám értetlenül.

- Nem, nem voltál…- ráztam a fejemet makacsul.  

- De igen. Elaludtál nem sokkal a felszállás után… egy darabig nyugodt voltál, aztán elkezdtél forgolódni, meg motyogni álmodban. Gondoltam, felébresztelek, de nem reagáltál elsőre- magyarázkodott, miközben aggódó tekintettel fürkészte az arcom.

- Szóval álmodtam az egészet?- néztem el mellette, ki a repülőgép ablakán. A nap ragyogóan sütött, egy pár vattapamacsszerű felhő tarkította a gyönyörű kék eget, alattunk pedig a szikrázó óceán terült el. Nyugodt idő volt, sehol egy vihar, vagy légörvény- úgy tűnik, igen- válaszoltam meg a saját kérdésemet.

- Mi álmodtál?- kíváncsiskodott Seb.

- Hagyjuk- nyeltem egy nagyot, és közelebb húzódtam hozzá. Megértette, hogy nem akarok róla beszélni, így nem is faggatott tovább, csak átkarolt, a hátamat kezdte simogatni, és egy dallamot dúdolt halkan. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam kiverni a fejemből a buta álmomat. Annyira valóságosnak tűnt, ahogy a jeges rémület a torkomat szorongatta… a szívem még most is hevesebben vert a kelleténél, de Seb ölelése megnyugtatott.

- Szeretlek!- emeltem fel a fejem a válláról hirtelen, hogy ránézzek. Valamiért úgy éreztem, el kell ezt most mondjam neki. Bár úgy is tudja, de én is szeretem tőle hallani. 

- Én is- felelte, és elmosolyodott. Abban a pillanatban felcsendült az utasítás, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet, mert nemsokára megkezdjük a leszállást. Ismét remegni kezdett a kezem, ahogy a csattal babráltam, és sehogy sem jutottam dűlőre vele.

- Nyugodj meg!- tolta félre a kezem Seb, és bekapcsolta rajtam az övet- mi miatt aggódsz?- nézett rám, miközben pillanatok alatt végzett a becsatolásommal.

- Semmi, csak… semmi- ráztam a fejem- álmodtam valami hülyeséget, és kissé felzaklatott, tudod…

- De az csak egy álom volt, és felébredtél belőle- mosolygott rám- feszült vagy nagyon. Próbálj meg egy kicsit megnyugodni! Pihenni jöttünk, emlékszel?

- Tudom, de…

- Nincs de! Gyere ide!- húzott magához, már amennyire az övtől lehetett- nézz ki az ablakon!- utasított. Megérte szót fogadnom, hiszen gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A sziget élénk zölden ragyogott az óceán közepén, a hegyeket, dombokat buja erdő borította, a városok tisztán kiváltak a sűrű, zöld növényzet közül, a házak apró kis kockáknak tűntek a magasból. A part mentén szinte világított a fehér homok. Mesébe illő látvány volt, és ekkor már végleg biztos voltam benne, hogy Dominica jó döntés volt.

A gép a sziget északi felében lévő, apró Cane Field reptéren landolt. Oké, annyira nem volt kicsi, de a montrealihoz képest igen. Kiszállás után rögtön levettük magunkról a meleg pulcsit, mert mint ahogy Seb korábban is említette, itt „kissé” melegebb volt az időjárás, mint Kanadában. De még így is szenvedtünk hosszú nadrágban, ezért igyekeztünk gyorsan összeszedni a cuccainkat, majd taxival a főváros, Roseau felé indultunk, ahol szállást foglaltunk. Igaz, hogy ez a sziget másik felére esett, de itt ez nem jelentett nagy távolságot, mindössze nagyjából 12 kilométert. Elbűvölve bámultunk ki az ablakon, csodálva a tájat. Negyed óra elteltével már meg is érkeztünk, kifizettük a taxit, és a bőröndjeinkkel a szálloda recepciója felé vettük az irányt. Amíg Seb a szobát intézte, én a hallban nézelődtem. A falak tele voltak gyönyörű képekkel, az esőerdőkről, egzotikus virágokról, az óceánról, halakról…

- Mehetünk kicsim?- állt meg mögöttem Seb.

- Persze- szakadtam el egy teknőst ábrázoló fotótól. Mosolyogva felém nyújtotta a kezét, én pedig a tenyeremet az övébe csúsztattam, így kéz a kézben indultunk fel a lépcsőn. Nem volt túl nagy a szálló, amit mondjuk egy cseppet sem bántunk, elég nyugodt volt a légkör. Felsétáltunk a második emeletre, majd a szűk folyosón balra a második ajtón meg is találtuk a kulcsokon is szereplő, 24-es számot. Seb kinyitotta a zárat, belökte az ajtót, és mutatta nekem, hogy menjek csak előre. Beléptem a meglepően barátságos hangulatú, előszobaszerű helységbe, ahonnan jobbra, szemben és balra egy-egy újabb ajtó nyílt. Balra fordulva egy kis nappaliban találtam magam, aminek a két távolabbi falát hatalmas ablakok borították, gyönyörű kilátást nyitva ezzel az óceánra. Ámulva jártam körbe a szobában, majd kinyitottam az üveg erkélyajtót, és kiléptem a pálmafákkal árnyékolt teraszra. Végigfuttattam a kezem a korláton, körbesétálva. Elhaladtam a nappali másik oldalán lévő üvegajtó előtt, majd felfedeztem még egy újabbat. Kívülről ugyebár nem nyílott, de mielőtt visszamehettem volna a nappalin keresztül, hogy megnézzem honnan vezet ki az újabb ajtó, Seb lépett ki rajta.

- Ez itt a hálószoba- válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet, és intett, hogy menjek, és nézzem meg. Beléptem a szobába, és körülnéztem. Az első, ami szembe tűnt, a helyiség közepén álló hatalmas ágy volt. Azt hiszem, Seb-el egyre gondolhattunk rögtön, legalábbis ezt olvastam ki a tekintetéből.

- Merre van a fürdő?- kérdeztem. Szükségem volt egy frissítő zuhanyra, mielőtt bármibe is belekezdenénk, mert a kanadai tél után kissé melegnek találtam az itteni klímát. De tudtam, egy fél nap és hozzászokok, szerettem a meleget.

- Az előszobából szemben nyíló ajtó, azt hiszem.

Bólintottam, majd kisétáltam a hálóból. Tetszett, hogy a teraszon körbe lehet menni, meg a szobának az egész hangulata, felépítése, berendezése.

A bőröndömet magam után húzva mentem vissza a hálóba, hogy valami időjáráshoz illő ruhát keressek, amit zuhanyzás után felvehetek. Seb is ugyan ezen volt, boxerben állt az ágyon fekvő nyitott bőröndje előtt, a levetett ruhái szétdobálva. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám- ez jellemző rá…- gondoltam magamban, majd a tekintetemet végigfuttattam a testén, az izmos hátán, majd a pillantásom megállapodott a fenekén. Figyeltem, ahogy kirángat egy tiszta alsót és egy pólót a táskából, majd felém fordult, az arcán játékos mosoly jelent meg, és felém indult.

- Várlak a fürdőben!- kacsintott rám, ahogy elhaladt mellettem, és eltűnt az említett helységben. Vigyorogva dobáltam le én is a ruháimat, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy tisztákat keressek magamnak a fürdés utánra. Volt egy olyan sejtésem, hogy úgysem lenne szükségem rájuk… összefogtam a hajam, majd az utolsó ruhadarabokat is leszórva indultam Seb után a fürdőbe.