You've changed my Life - 32. rész

Sziasztok! :)

Ma elég könnyű napom volt, 9:30kor úgy sétáltam ki az iskola kapuján, hogy tudtam, egész délután semmi dolgom, és lesz időm írni! Oké, azért nem kell engem sem félteni, hozzászoktam a zsúfolt napokhoz, szóval nem bírtam az itthon ülést, de most estefelé azért nekiálltam írni! :) már nekem is hiányzott :)
És frisset is hoztam nektek, méghozzá a YCML 32. részét! Közben íródik a sztori folyamatosan, bele is kell húzzak, mert fogynak a kész részek...
Jó szórakozást hozzá! :)

32. rész: Ez az este sem úgy végződött, ahogy elképzeltük…

Richie várakozóan pislogott rám, amíg a válaszon gondolkodtam.

- Hm, miért is ne?- vontam vállat- milyen filmet akarsz nézni?

- Választhatsz te- ajánlotta fel, miközben megindultunk a kocsija felé. Bemásztam az ülésre, és bekötöttem az övet- nem kell félned, azért ennyire nem vezetek szarul- kezdett el nevetni Richie.

- Nem félek, csak megszokás- vontam vállat-, na menjünk. Tarts szóval, ha nem akarod, hogy elaludjak- figyelmeztettem ásítva.

- Igenis- mosolygott rám a visszapillantó tükörből, mert közben az utat is kellett figyelnie.

- Mikor lesz a következő fotózás?- kérdeztem ismét egy hatalmasat ásítva, majd lehunytam a szemem, és az ülés háttámlájának döntöttem a fejem.

- Szombaton valamikor. Mikor érsz rá?

- Ne már Rich!- sóhajtottam- miért hétvégén?- fordultam felé felháborodva.

- Miért, randid van Pierre-el?!- ugratott, én meg csak a szememet forgattam.

- Persze. Elvisz Vegas-ba, és összeházasodunk- feleltem szarkasztikus hangsúllyal.

- Gratulálok a boldog menyasszonynak! A baba is úton van már esetleg?- nevetett.

- Hármas ikrek- közöltem faarccal.

- Remek! Vállalsz aktfotózást terhesen?

- Elég lesz… eddig se volt vicces!- szóltam rá, de azért egy mosolyt nem tudtam elfojtani.

- Jaj ne duzzogj már! Tudod, hogy nem mondtam komolyan!- nézett rám.

- Tudom, de akkor is. Amber-től kezdve a srácokon át egészen a húgomig mindenki Pierre-vel macerál, nem tudnád legalább te mellőzni a témát!?- kértem.

- Értettem, egy szót se többet a Bouvier srácról! Tabu a neve, jó lesz?

- Tökéletes!- mosolyogtam elégedetten. Ismét lehunytam a szemem, és egy hatalmas sóhaj kíséretében visszadöntöttem a fejem a támlára. Nagyon kimerült voltam, és a motor egyenletes zúgása csak még jobban elálmosított. Kicsit talán el is aludtam, de hamar fel is riadtam. Hatalmas robajt hallottam, mire felpattantak a szemeim, de már csak a kinyíló légzsákot láttam magam előtt, miközben egy hatalmasat rántott rajtam a biztonsági öv. Éreztem, hogy felborul az autó, majd egy ütést a fejemen. Minden olyan gyorsan történt, kb. még megrémülni sem volt időm, csak hirtelen minden elsötétült körülöttem.

A következő kép, ami rémlett, hogy a betonon fekszem, és rengeteg ember van körülöttem. Villogó kék fények, és éles szirénák. Óvatosan felültem, amitől meg is szédültem kissé. Éreztem, hogy valami meleg és ragacsos folyik az arcomon, ahogy a fejemet megfogtam, hogy ne szédüljek, a kezem is olyan lett. Egy pár másodpercig néztem a pirosló ujjaimat, mire rájöttem, hogy vérzik a fejem.

- Kisasszony!- sietett oda hozzám egy mentős- jöjjön, bevisszük a kórházba- segített fel.

- Mi történt?- kérdeztem bágyadtan.

- A kocsijukba oldalról nagy sebességgel belehajtott egy másik sofőr- közölte velem a mellettünk álldogáló rendőr.

- Hány sérült van?- jött oda egy másik rendőr is.

- Kettő sérült, és egy halott Mr. Dwane- közölte vele a mentős, aki engem támogatott a mentőautó felé.

- Hívjanak halottszállítót, a sérülteket pedig lássák el- adta ki az utasításokat, majd sarkon fordult és eltűnt.

- Egy halott?- néztem a mentősre elsápadva.

- El ne ájuljon itt nekem!- szólt rám- jöjjön, bevisszük a kórházba!

- Ki halt meg? Melyik autó sofőrje?- követeltem makacsul. Mi van, ha Richie…? Úristen! Nem, nem, ez nem lehet, nem hallhatott meg! Már épp kezdtem volna a hisztérikus kifakadást, amikor végre hajlandó volt válaszolni.

- A balesetet okozó férfinek nem volt becsatolva a biztonsági öve, és az ütközésnél kirepült a szélvédőn- magyarázta a mentős, miközben betuszkolt az autóba. Némileg megnyugtatott, de azért persze nem teljesen. A kórházban bekötözték a fejemet, meg volt pár kisebb nagyobb horzsolás itt-ott rajtam, azokat lefertőtlenítették, de azért éjszakára megfigyelés alatt benn akartak tartani, amihez nem sok kedvem volt. Végül rávettem a dokit, hogy elengedjen, de csak úgy egyezett bele, hogyha valaki bejön értem. A lelkemre kötötte, hogy pihenjek, és amit valami panaszom van, jöjjek be, és kivizsgálnak.

A kórházi ágyon üldögéltem, ugyanis kaptam egy szobát, hogy amíg nem jönnek értem, tudjak pihenni. Előkotortam a táskámból a telefonom, és sóhajtva tárcsáztam a húgom számát. Idegesen doboltam az ujjaimmal, mert elsőre, de még másodikra sem vette fel. Végül harmadszorra nagy nehezen sikerült elérnem.

- Várj egy picit, kimegyek!- kiabálta nekem a telefonba, mert a háttérzajtól semmit nem hallottam.

- Hol vagy?- kérdeztem, amint elhalkult a zene.

- Buliban vagyunk a srácokkal- felelte- baj van?- aggódott rögtön. Talán kihallotta a hangomból.

- Ne akadj ki, oké…?- kezdtem óvatosan.

- Jesszus Miri, mi történt? Nem akadok ki, csak mond már!- hadarta olyan gyorsan, hogy párszor bele is gabalyodott a mondatába, mert kicsit már részeg is volt.

- Balesetem volt- tartottam el kicsit a telefont a fülemtől, hogyha mégis visít, ne süketüljek meg-, de jól vagyok!- tettem hozzá gyorsan- csak be kéne értem jönni a kórházba…

- Istenem Miri!- sóhajtott aggódva- hát mi most nem igazán vagyunk olyan állapotban… a srácok meg azt se tudom merre vannak. Mi legyen most? Várj- jutott eszébe- Pierre otthon maradt. Hívd fel, hogy vigyen haza.

- Nincs az az isten!- ráztam a fejem, bár feleslegesen, mert úgysem látja-, akkor inkább itt éjszakázom!- jelentettem ki határozottan- ne aggódjatok értem, bulizzatok, és el ne mondd a srácoknak egyelőre! Jól vagyok, szóval úgysem lényeges! Na csók- azzal le is raktam, mielőtt a húgom megszólalhatott volna. Remek… úgy néz ki, itt töltöm az éjszakát. Utoljára akkor voltam kórházban, amikor a srácokkal turnén voltunk, és a „kedves rajongóknak” nem tetszett, hogy Pierre nem szingli. Koncert közben letámadtak egy páran, igaz nem lett akkora nagy bajom, csak egy sörösüveg pár szilánkja beleállt a kezembe, de Pierre ragaszkodott hozzá, hogy behozzanak. Nem akartam most erre gondolni, mert óhatatlanul azt juttatta eszembe, amikor még együtt voltunk…

Inkább lesétáltam a recepcióra, hogy utána érdeklődjek Richie-nek. Aggódtam érte nagyon, és mint kiderült, nem is alaptalanul. Az ő sérülései az enyémeknél sokkal súlyosabbak voltak, mert arról az oldalról jöttek belénk, ahol ő ült. Be se engedtek hozzá, és úgyis altatásban volt. Aggódtam, de nem sok mindent tehettem érte, így úgy döntöttem, lefekszem. Visszamentem a szobába, lerúgtam a cipőmet, és beültem a kórházi ágyba. Egyenesen herótom volt a kórházi fertőtlenítő szagától, meg úgy magától az egész helytől, és bármennyire is fáradt voltam, nem jött álom a szememre.

Pár perc múlva hirtelen kivágódott az ajtó, és Pierre jelent meg. Ijedten ültem fel az ágyban, de egyikünk sem tudott megszólalni, csak némán bámultam, ahogy az ajtóban áll dermedten. Falfehér volt az arca, a haja kócos, a ruhái csak úgy voltak felrángatva rá, látszott rajta, hogy sietve készülődött.

- Mit keresel te itt?- törtem meg a csendet.

- Miri, istenem! Jól vagy?- hagyta figyelmen kívül a kérdésemet. Pár lépéssel már ott is termett az ágy mellett, és aggódva mért végig.

- Jól vagyok, igen- feleltem.

- Gyere, hazaviszlek- fogta meg a kezem.

- Éjszakára benn kell maradnom megfigyelésre- hazudtam, és elhúztam a kezem. Akármennyire is vágytam most egy megnyugtató ölelésre a mai nap után, tudtam nem lenne okos dolog megint kettesben lenni Pierre-vel- és különben is, honnan tudtad meg?

- Miri, most írtam alá a papírokat, hogy saját felelősségre elhagyhatod a kórházat. Amúgy meg Jenna hívott fel.

- Azt nekem kellett volna aláírni, nem?- vitatkoztam, miközben magamban a húgomat átkoztam.  

- Igazad van, rosszul mondtam. Nem a saját felelősségedre, hanem az enyémre. Na, gyere már!- sürgetett.  

- Nem akarok veled menni, Pierre- jelentettem ki makacsul, és a mellkasomon összefontam a karom.

- Ne cirkuszolj már, Miranda!- sóhajtott türelmetlenül- nagyon jól tudom, hogy mennyire utálod a kórházat. Komolyan képes lennél benn tölteni az éjszakát miattam?- vonta fel a szemöldökét.

Igaza volt, ezzel most megfogott.

- Annyira erőszakos vagy- morogtam, miközben kimásztam az ágyból.

- Hazaviszlek, tényleg szörnyű vagyok!- nevetett fel halkan-, na gyere- kerülte meg az ágyat, és a karjaiba vett.

- Tudok menni a saját lábamon is- morogtam.

- Feltéve, ha össze nem esel a fáradtságtól- jegyezte meg. Megint igaza volt, szóval inkább nem is vitatkoztam vele. Kivitt a kórházból, majd betett a kocsi ülésére, beszállt ő is, majd végre elindultunk hazafelé.