A szerelem nem ismer lehetetlent! - 50 rész

Sziasztok! :)

A héten megint nem tudom, hogy hogyan lesz érkezésem hozni a részeket, szóval most gyorsan felteszek egyet Nektek :) "A szerelem nem ismer lehetetlent!" 50. fejezete! elég rövidke ugyan, de remélem azért tetszeni fog mindenkinek. Kezd hiányozni ez a történet, ahogy átolvastam a múltkor, fontolóra vettem, hogy bizonyos részeket átírjak-e... de nem, azt hiszem, nem fogom már. Befejeztem, ez a történet ennyi volt. Majd lesz másik! ;)

Jó olvasgatást! :)

 50. rész

- Jó leszek így a vacsorához, vagy vegyek fel valamit?- kérdeztem Seb-től, miközben a hajamat törölgetve sétáltam ki a fürdőből.

- El sem hiszem, hogy ilyet mondok, de vegyél fel valamit- nézett rajtam végig. Az ő pólóját viseltem, ami alig ért le a fenekem alá, Seb tekintete hosszan elidőzött a combomon, majd ismét az arcomra emelte- nemsokára jön a pincér, és hozza a kaját- tette hozzá magyarázatképpen.

- Értem- dobtam le a törölközőt, majd a bőrönd felé fordultam- mennyire öltözzek ki?- kérdeztem, de mivel nem felelt, megfordultam. A szoba üres volt, így hiába is vártam a válaszát. Kis tanakodás után úgy döntöttem, nem egy szimpla póló-short kombinációt veszek fel, mert Seb-en is ing volt. Egy lenge, barack színű nyári ruhára esett végül a választásom, mert nem akartam se túl elegáns lenni, sem alul-öltözött. Majd visszamentem a fürdőbe, megcsináltam a hajam, és feltettem egy finom sminket. Élveztem ezt a kis készülődést, valahogy úgy éreztem tőle, hogy ez most egy különleges alkalom lesz, pedig csak egy szimpla vacsoráról van szó. Bár ha belegondolok, ez az egész utazás, ez a hét, és tulajdonképpen az egész életem Sebastien-nel, különleges.

Miután elkészültem, kisétáltam a teraszra. Cipőt nem vettem fel, így a talpam alatt éreztem a nap által kellemesen langyosra melegített, kővel kirakott padlót. Ahogy kiléptem az arcomba fújt a kellemes szellő, és a lemenő nap fényében szemügyre vettem a szépen megterített asztalt. Nem bántam meg, hogy kicsit több időt szántam a készülődésre, mert illett a hangulathoz. Seb a korláthoz támaszkodva, nekem háttal állt. Pár lépéssel átszeltem a kis teraszt, és átöleltem a derekát.

- Csinos vagy- fordult felém, és egy finom csókot lehelt az ajkamra.

- Köszönöm- mosolyogtam, miközben kézen fogva az asztalhoz vezetett. Csendben láttunk neki a vacsorának, ami egy darabig nem zavart, de egy idő után kezdett fura lenni. Néha-néha beszélgettünk pár szót, Sophie-ról, a srácokról, a turnéról, mikor mi jött fel témának. De Seb-en láttam, hogy kissé nyugtalan, és ezt nem tudtam mire vélni.

- Figyelj Seb- nyúltam át az asztalon, hogy megfogjam a kezét- valami baj van?

- Nincs, miért?- vágta rá azonnal.

- Csak olyan… nyugtalannak tűnsz. Ha bánt valami, mond el- kértem.

- Nem, nincs semmi baj- jelentette ki, de a hangjából hiányzott a megszokott nyugodtság- kérdezhetek valamit?- nézett fel rám.

- Persze- bólogattam.

- Szeretsz?

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Nem mintha nem lett volna egyértelmű a válasz, de nem tudtam mire vélni magát a kérdést. Az elmúlt órákban, napokban, hetekben annyiszor elmondtam neki…

- Miért kérdezed ezt?- tettem le a desszertes villát- persze hogy szeretlek!

- Tudod, már régóta gondolkodom valamin. Nem is tudom, miért telt ilyen sok időbe, mire végre elhatároztam magam- kezdte el sejtelmesen, amitől nekem görcsbe rándult a gyomrom. Nem szerettem a titkokat, meglepetéseket, valahogy mindig rossz érzés fogott el tőlük- tudod, hogy mennyire szeretlek, és Sophie-t is- mondta ki sóhajtva. Nem tudtam mit mondjak erre, csak bólintottam egy picit, és csendben vártam a végkifejlettet. Miért beszél ilyenekről? Miért kérdezi, hogy szeretem-e? Tudja nagyon jól, hogy igen. És hogy jön ide most ehhez az egészhez a kislányunk?- szóval, kérdezni akarok valamit…- hallgatott el.

- Hát, csak tessék- próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra- de jó lenne, ha értelmesebb lenne a kérdés, mint az előző…- igyekeztem viccel eltusolni az idegességem.

- Szóval…- vett egy nagy levegőt, én pedig csak csöndesen vártam- Shirley Henderson… hozzám jössz feleségül?- mondta ki végre, és egy mosoly jelent meg az arcán. Annyira koncentráltam a vonásaira, hogy észre sem vettem, hogy mikor került elém a kis fekete ékszeres doboz. De ott volt, benne egy csillogó eljegyzési gyűrűvel.

A szám elé kaptam a kezem, és az öröm könnyei gyülekeztek a szememben. Vadul bólogatni kezdtem, mert a sírás elszorította a torkomat, és elvesztek a szavaim. Akkora lendülettel pattantam fel a székből, hogy az hátraborult, de ez volt abban a pillanatban a legutolsó dolog, ami érdekelt. Két gyors lépéssel megkerültem az asztalt, majd Seb nyakába vetettem magam.

- Igen! Igen, igen!!- ismételgettem zokogva, miközben öleltem őt. Annyira váratlanul ért ez az egész, hogy hirtelen fel sem fogtam, mi történik. A dolog csak akkor kezdett eljutni a tudatomig, amikor Seb az ujjamra húzta a gyűrűt, és megcsókolt. Hihetetlen érzés volt, hogy a férfi, akit szeretek, most már hozzám tartozik. Egészen idáig nem éreztem fontosnak a házasságot. Nem tudtam mire vágyom, mert nem tudtam, milyen érzés is ez. De most, hogy ott volt a gyűrű az ujjamon, már tudtam. Hol nevetésben törtem ki, hol elsírtam magam, egyszerűen nem tudtam kontrollálni ezt a sok, hirtelen rám szakadt erős érzelmet. Nehéz volt elhinnem, hogy ennyi év után, ennyi nehézség, és ennyi hülye döntés után végül csak minden jóra fordult, és kikötöttünk egymás mellett…