You've changed my Life - 33. rész

Sziasztok! :)

Tudom, ezen a héten kissé nehézkesen érkeztek a frissek, bocsi mindenki! De ma már írni is volt egy kis időm, és itt van a YCML folytatása is, azaz a 33 rész! :) jó hosszú ez a fejezet, szóval remélem kárpótol Titeket a csúszásért!

Jó olvasgatást! :)

33. rész: Miért csinálod ezt velem!?

Normális esetben már hazafelé a kocsiban elaludtam volna, de a történtek után nem jött álom a szememre, csak csöndesen bámultam, ahogy az utcai lámpák fénye táncol Pierre arcán. Egy darabig némán haladtunk a néptelen utcákon.

- Mi történt, pontosan?- törte meg végül a hallgatást.

- Oldalról belénk jött egy részeg sofőr, és felborult a kocsi- feleltem kis habozás után.

- A taxi?

- Nem taxival voltam- csúszott ki a számon.

- Hanem?- vonta fel a szemöldökét, és a visszapillantó tükörből rám nézett.

- Richie-vel- mondtam ki halkan, és kibámultam az ablakon. Csak félve mertem újra Pierre felé pillantani. Láttam, ahogy a válaszom hatására elkomorodik az arca, és az ujjai elfehéredtek, ahogy megszorította a kormányt. Nem felelt rögtön, én pedig már magamban kezdtem szidni a hülye fejemet, hogy minek kellett elmondjam ezt neki.

- Ha már vele vagy, legalább vigyázhatna rád- jelentette ki végül viszonylag higgadtan, de én láttam rajta, mekkora erőfeszítésbe kerül neki, hogy kordában tartsa az indulatait.

- Nem az ő hibája volt- védtem.

- Erre most hadd ne mondjak semmit- forgatta a szemét. Fura volt számomra, hogy nem akadt ki, pedig arra számítottam volna. Meg az is, hogy ennyire aggódik. Mit érdekli őt az egész?! Vagy talán végre benőtt a feje lágya, és hajlandó lesz normálisan viselkedni? Lehet… de amennyiben tényleg így van, én viszont szégyellhetném magam. Borzasztó gyerekesen viselkedtem vele az elmúlt napokban, és ez nem volt szép húzás tőlem. Elhatároztam, hogy amíg ő rendes lesz, én is rendesen fogok viselkedni vele. Mármint rendes alatt azt értem, hogy ahogyan szoktunk. Kedvesen, néha egymást oltogatva… 

Észre se vettem, hogy közben hazaértünk, csak akkor, amikor leállította a motort. Kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba. Már épp indultam volna felfelé, de elgondolkodva megtorpantam a lépcső aljában.

- Na mi az?- kérdezte Pierre- fáj valamid? Visszamenjünk a kórházba?- aggódott rögtön.

- Nem, jól vagyok. Isten ments, hogy visszamenjünk!- ráztam a fejem- csak próbálom eldönteni, hogy éhesebb, vagy álmosabb vagyok-e - tűnődtem a pillantásomat a konyha, és a lépcső között járatva.

- Hatalmas dilemma- nevetett fel-, de most hogy mondod, én éhes vagyok.

- Remek, akkor csinálok valami kaját- indultam a konyha felé.

- Segítsek?- jött utánam.

- Egy ház már leégett a héten, szerintem nem kéne, hogy ez is erre a sorsra jusson…- néztem rá grimaszolva.

- Hé, én étteremben dolgoztam a banda előtt!- vágott erre sértődött fejet.

- Ja, emlékszem, mosogattál- nevettem fel.

- Jó, akkor én főzök, és meglátjuk, mit mondasz utána!- fonta karba a kezeit a mellkasán.

- Rendben, végülis a ti házatok- vontam vállat, és felültem a konyhapultra- mi lesz a menü?- néztem rá várakozóan.

- Attól függ, hogy mi van itthon- nyitogatta ki a szekrényeket-, meg hogy mennyire vagy éhes.

- Eléggé, szóval siethetnél! Elmegyek addig lezuhanyozni.

- Ha még mindig nem vagy képest fél óránál előbb végezni a zuhanyzással, akkor lesz kaja, mire lejössz- vágott vissza most ő az iménti piszkálódásomért.

- Vicces vagy- ugrottam le a pultról, majd elindultam felfelé. Igaza volt, szerettem sokáig állni az évszaknak megfelelően épp hideg, vagy meleg vízsugarak alatt. De most már csak azért is siettem, hogy ne legyen igaza. 10 perccel később már lenn is voltam. Nem cifráztam túl az öltözést, és amúgy is elég meleg volt, így csak egy hosszabb pólót és egy francia bugyit vettem fel.

- Na kész van már a remekmű?- sétáltam be a konyhába.

- Még nincsen- felelt, meg sem fordulva. A tűzhelynél állt, és kevergetett valamit.

- Mi a menü?- léptem mellé. Éreztem, ahogy megremeg, amikor a zuhanyzástól hűvös bőröm az ő forró testéhez ér.

- Direkt csinálod, mi?- mosolyodott el, de ez inkább amolyan kínlódó mosoly volt, és még mindig nem nézett rám.  

- Mit?- pislogtam ártatlanul.

- Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek- sóhajtott, de még minden figyelmét a főzésnek szentelte, mintha nagyon lekötötte volna a lábos tartalma, amit kevergetett.

- Nem, nem tudom. Tényleg nem csinálok semmit- ültem fel ismét a pultra, és őt néztem- hülyeség volt ez a kis játszadozás, azt hiszem erre mind a ketten rádöbbentünk már, szóval nem áll szándékomban újrakezdeni. El kéne engedjük egymást- mondtam ki komolyan.

- Hidd el, hogy próbáltam! De szeretlek, nem tehetek róla- nézett fel végre rám.

- Ha tényleg szerettél volna, nem csaltál volna meg- emlékeztettem-, de nem akarok erről beszélni. Miért nem lehet egy kellemes esténk együtt, amikor semmi kínos téma nem jön fel, vagy semmi olyan nem történik, aminek nem kéne? Nem én voltam neked az igazi, de attól még jóban lehetünk, nem?

- Látom megtartottad azt a jó tulajdonságodat, hogy iszonyatosan makacs vagy.

- Csak nem bírom a drámát üres gyomorral- viccelődtem inkább.

- Rendben, 5 perc, és kész a kaja- ígérte, én pedig örültem, hogy ejtettük az előző témát.  

- Mit eszünk?- kérdeztem már vagy harmadszorra, és reméltem ezúttal válaszol is.

- Spagettit. Valami gyorsat akartam, azt mondtad, éhes vagy.

- Igen- bólogattam, majd vettem elő tányért meg evőeszközöket mindkettőnknek. Nem volt kedvem a bárszéken ülni, jobb szerettem a pulton. A lábamat lóbálva várakoztam, hogy kész legyen végre az étel. Majd Pierre tálalt mindkettőnknek. Nem kellett megmondanom neki, hogy mennyit kérek, pontosan tudta, hogy nem eszem sokat, és hogy a kevés tésztát sok szósszal szeretem.

- Köszi- mosolyogtam rá, amikor a kezembe adta a tányért, majd mohón be is kaptam az első falatot, mert iszonyat éhes voltam. De rettentő forró volt, égette a nyelvem.

- Vigyázz, meleg- jegyezte meg Pierre nevetve.

- Kösz…- nevettem én is kínomban.

- Nézd, így kell- vette ki a kezemből a villát, felcsavart rá egy kis tésztát, megfújta nekem, és odatartotta a számhoz.

- Nem vagyok 2 éves, tudok enni, köszi!- nevettem el magam.

- Nekem nem úgy tűnt. Na, nyisd ki a szád!- parancsolt rám.

- Kicsit félek, hogy lenyomod a torkomon a villát- jegyeztem meg grimaszolva.

- Nem kell aggódnod, David-et is én szoktam etetni, és még mindig él.

- Tényleg?- tört ki belőlem ismét a nevetés.

- Tényleg. Elég eleven, nem tűnt még fel?

- Nem arra mondtam, hanem hogy tényleg te szoktad etetni?

- Aha, mert nem tud egyedül, ahogy te se! Na, de az előbb már meg akartál halni az éhségtől, most meg nem eszel.

- Nem bízok benned- cikázott a tekintetem a villát felém tartó keze és az arca között.

- Csak berakom a szádba, és le kell nyelned, ennyi az egész- mondta, mire belőlem kitört a nevetés.

- Szóval berakod a számba, és nyeljem le?- ismételtem el, hátha neki is leesik.

- És még én vagyok a perverz…- sóhajtott egy apró mosollyal.  

- Miért, ki más lenne?- válaszoltam, miután lenyeltem a falatot. Majd kivettem a kezéből a villát, felcsavartam rá egy kis tésztát, megfújtam, és most én tartottam felé. Gondolkodás nélkül bekapta, majd szolgálatkészen nyitotta a száját egy újabb falatért.

- Hah, meg ne rágjam helyetted?

- Azt nem kell, köszi-, vigyorgott-, de úgysem szeretek evőeszközzel enni, túl lusta vagyok hozzá.

- Tudom. De akkor a spagettit is kézzel ennéd? Undi vagy!- nevettem fel. 

- Egyáltalán nem undorító, próbáld ki!

- Dehogy próbálom, fúj!- grimaszoltam.

- Nem nehéz, na!- fogta meg a kezem, és a tányér fele húzta.

- Nee! Nem akarom! Naa! Pierre ne!- visítoztam, de közben nevettem is. Végül is csak belenyomta a kezem a szószba, amit bosszúból az arcára kentem- nesze, itt a szószod!

- Te kis gonosz!- kaptam válaszul én is egy adagot. Eléggé elvoltunk, egymásra kentük az összes szószt, meg dobálóztunk a tésztával, és végig nevettük az egészet. Közben nekem majd kiestek a szemeim, ahogy Pierre testén végigfolyt a spagetti szósz (mert ugye elég meleg volt, és ki volt gombolva az ingje)

- Hé, most mit fogunk megenni, szétdobáltad az egészet te hülye!- néztem körül.

- Tészta még van egy kevés a tűzhelyen, a szószt meg lenyalhatod rólam- húzogatta a szemöldökét.

- Kösz… így sajna nem tudom értékelni a főzőtudományod. Vagy várj- nyaltam le egyesével az ujjaimat, közben becsuktam a szemem, hogy jobban az ízre tudjak koncentrálni- hmm… finom!- sóhajtottam, majd elmosolyodtam, mire neki vigyorra húzódtak az ajkai- most mi van?- néztem rá értetlenül.

- Semmi!- vigyorgott továbbra is.

- Naa!

- Nem fog tetszeni, amit hallasz- jelentette ki, mire én csak vállat vontam- szeretem, amikor el tudom érni nálad, hogy így sóhajtozz- hajolt hozzám, és halkan súgta a szavakat a fülembe- az élvezkedős mosoly plusz pont!- kacsintott rám, miután elhúzódott, mire én elpirultam.

- El kéne mennünk lezuhanyozni- tereltem el a témát, miközben egy adag tésztát szedtem ki a hajamból- meg aztán itt is össze kéne takarítani!

- De hát még nem is végeztünk a vacsorával- villantott rám egy féloldalas mosolyt.

- Oh, nekem ennyi bőven elég volt- mutattam körbe a szétdobált spagettire nevetve.

- Hm, igazad van, a fürdés jobb programnak ígérkezik- nézett rajtam végig, és szinte már éreztem, ahogy levetkőztet a szemével.

- Rendben, akkor menj zuhanyozni, én addig összerámolok itt- mosolyogtam rá.

- Az a minimum, hogy segítek, ha már együtt csináltuk a kupit- mosolygott ő is, majd elkezdte letörölni a pultról a paradicsomos szószt. Vállat vontam, majd nekiláttam a tészta összeszedésének. Ketten hamar végeztünk, kb. 15 perc múlva a konyha szebb volt, mint újkorában.

- Na, ideje menni zuhanyozni- jelentettem ki.

- Hát menjünk!- karolta át a derekamat.

- Nem Pierre, úgy gondoltam, hogy külön-külön- toltam finoman el magamtól.

- Ahogy akarod- vont vállat, majd mindketten mentünk a saját fürdőszobánkba, hogy lemossuk magunkról a spagettit. (igen, minden hálószobához külön fürdő volt, amire lássuk be, szüksége volt a srácoknak, olyan emberekkel, mint pl. David, aki fél órát tölt reggelente a haja beállításával)

Gyorsan kibújtam a pólómból, és a bugyival együtt bedobtam a mosdóba, hogy ne legyen semmi paradicsomszószos tőlük, majd beálltam a zuhany alá. A gondolataim Pierre kötül kavarogtak természetesen, és mosolyognom kellett, ahogy felidéztem az este során történteket. Annyira jól elvoltunk, annyira édes, és figyelmes volt velem. Miért nem tud mindig ilyen lenni?

Eltartott egy kis ideig, mire lemostam mindent magamról, majd megtörölköztem, és felvettem az alvós pólóm. A hajamat nem szárítottam meg, mert nem volt hozzá türelmem, csak bemásztam az ágyba. Majd kopogást hallottam, és Pierre dugta be a fejét az ajtón.

- Bejöhetek?

- Gyere, persze- feleltem bizonytalanul. Fogalmam sem volt, hogy mit akar.

- Jól vagy?- ült le az ágy szélére.

- Persze, de miért?- néztem rá kérdőn.

- Én nem akarlak ijesztgetni, de az ilyen balesetek után gyakori a belső vérzés, meg hasonlók- aggódott.

- Nincs semmi bajom, nyugi- mosolyodtam el. Annyira aranyos volt, hogy így törődött velem, nagyon jól esett, és jól éreztem magam vele.

- Rendben, hát akkor jó éjt- hajolt felém. Eddig egész este azon aggódtam, hogy nehogy megcsókoljon, de most azon kaptam magam, hogy kifejezetten vágyom rá. Akarom a csókját. De nem azt kaptam, amire számítottam, csak az arcomra nyomott két puszit. Tudtam, hogy nem jó ötlet, de átkaroltam a nyakát, mielőtt elhúzódhatott volna, magamhoz öleltem, és megcsókoltam. Gondolkodás nélkül viszonozta, és az ölébe húzott. Miközben tovább csókolóztunk, egymás testét simogattuk. Ismert már nagyon jól, és tudta, hogy mivel hozhat izgalomba. Hátradöntött az ágyon, és fölém mászott, miközben a keze a combom belső felén siklott végig. A nyakamat csókolgatta, majd ismét visszatért a számhoz, miközben tovább simogatott. Miután lehúzta rólam a pólót, már teljesen meztelen voltam, és egyre jobban kívántam őt. Végigcsókolta a testem, megállt a hasamnál egy pillanatra, majd egy forró csókot lehelt a legérzékenyebb pontomra, amitől felnyögtem.

- Jó éjt, Míra- suttogta halkan, majd lemászott rólam, és már ott sem volt.

Zavartan ültem fel, és csalódott arccal bámultam az ajtót, ahol az imént eltűnt. Nem értettem, hogy miért csinálta ezt, mire volt jó ez az egész? Kívántam őt, jobban mint szabadott volna, így meg most pláne, hogy felizgatott. Eszembe jutott egy pillanatra, hogy utána megyek, de nem! Ha nem kellek neki, akkor én nem fogok könyörögni, a végén még elbízza magát. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy egy percig is elhittem, hogy fontos vagyok neki? Hiszen csak játszadozik, csak szórakozás neki ez az egész…! Bőgni lett volna kedvem, de az szánalmas lett volna. Na és, ha Pierre-nek nem kellek, akkor mi van? Nem én mondtam neki, hogy lépjen tovább? De igen… csak akkor miért szórakozik velem?