You've changed my Life - 34. rész

Sziasztok! :)

Most, hogy közeleg az év vége, viszonylag egyszerre szakadt rám minden, de azért kitartóan jelentkezem a részekkel (többnyire tanulás helyett, igen :D). A mai nappal túl vagyok egy sikeres vizsgán is, de naiv elgondolás volt, mikor azt hittem, hogy most akkor végre írhatok/pihenhetek :D mindegy, a siker örömére hoztam nektek egy részt, a YCML - 34. fejezetét! :)

És meg kell még említsem, hogy különleges nap ez a mai, hiszen ma van Sebastien szülinapja! :)) mindig meglepődök, amikor rájövök, hogy mindannyian elmúltak már 30 évesek... ő a legfiatalabb, és most töltötte be a 32-őt. De nem ez a lényeg, ők örökké fiatalok maradnak :)) szóval, isten éltesse Seb-et! ♥

34. rész: Halvány emlékek

Nem igazán tudtam aludni aznap éjjel, de legalább nem kellett sokáig forgolódjak, mert hajnali fél5 volt, mire ágyba kerültünk. Totálisan nem értettem, hogy mit akar ezzel Pierre elérni. Nem tudtam neki elhinni, hogy szeret, de azt se, hogy nem. Ezt már egyszer eljátszottuk, bizonygatta anno is, hogy mennyire odavan értem, és hogy én vagyok neki az egyetlen… mégis megcsalt.

Két órát forgolódtam az ágyban ezen agyalva, aztán már nem bírtam tovább. Felkeltem, és lementem a konyhába reggelit csinálni, de még étvágyam sem volt, szóval végül csak egy nagy pohár limonádé társaságában telepedtem le a nappaliba. Az éjjel arra az elhatározásra jutottam, hogy sürgősen el kéne költözzek innen. Szerencsére ott volt az asztalon Jenna laptopja, szóval az ölembe húztam, és elkezdtem a kutatást a nekem megfelelő ház vagy lakás után. Nem volt még konkrét elképzelésem, csak annyit tudtam, hogy a berendezéshez majd Jenna segítségét kérem, mert annyira tetszett nekem a háza, nagy kár érte, hogy leégett.

A házkereséssel elfoglaltam magam egy ideig, összegyűjtöttem pár címet, felhívtam pár tulajdonost, hogy mikor tudnám megnézni a házakat. Még aznap délutánra meg is beszéltem néhány találkozót. De még volt egy kis időm azokig, és mivel nem bírtam itt maradni, hiszen Pierre bármelyik percben felkelhet, úgy döntöttem, bemegyek Richie-hez a kórházba.

Lezuhanyoztam, majd felvettem egy fekete felsőt, hozzá egy neon sárga szoknyát, és elégedetten bámultam a tükörbe. Jen beszélt rá erre a ruhadarabra, és őszintén szólva nem hittem volna, hogy ennyire bele fogok szeretni. Lementem a konyhába, írtam egy cetlit a húgomnak, hogy tudja, merre vagyok. Ezt a hűtőre tettem egy mágnessel, és már indulásra kész is voltam. Épp léptem volna ki az ajtón, amikor Pierre jelent meg a lépcsőn.

- Jó reggelt!- köszönt nekem vigyorogva, miközben lefelé sétált.

- Szia-, feleltem kimért hangon, majd hátat fordítottam neki.

- Hova készülsz?- állt meg mögöttem.

- El- válaszoltam kurtán.

- Azt látom. Valami baj van?- lépett oda hozzám, és átkarolta a derekam.

- Semmi az égvilágon- söpörtem le magamról a kezeit, és felé fordultam- szeretnél még valamit, vagy mehetek végre a dolgomra!?

- Valaki elég durcás ma reggel- jegyezte meg vigyorogva- csak nem rosszul aludtál?

- Most már elég legyen, Pierre!- robbant ki belőlem- én ezt nem csinálom tovább, nem tudom miért leled örömödet abban, hogy játszadozol velem, de nekem elegem van ebből! Elköltözöm innen, amint lehet, és most ha megbocsájtasz, Richie már vár!- azzal sarkon fordultam, és kiviharzottam az ajtón, az orrára csapva azt. A taxim már megérkezett, gyorsan be is pattantam a ház előtt várakozó autóba. A sofőrnek eldaráltam az úti célom, majd csak az ablakon kibámulva küzdöttem a könnyeimmel. Rettenetesen dühített Pierre viselkedése, igaz én is szórakoztam vele egy kicsit, de ez, amit ő most művel, az már túlmegy minden határon! De próbáltam most nem erre gondolni, letöröltem a könnyeimet, a táskámból előkotortam egy tükröt, és rendbe hoztam a sminkemet. Mire ezzel végeztem, meg is állt a taxi a kórház előtt. Fizettem, majd kiszálltam, és besétáltam az épületbe. A recepciós csaj kedvesen elnavigált, az utasítása szerint felmentem a második emeletre, ott a folyosón jobbra fordultam, és meg is érkeztem az ajtóhoz, amin a 203-as szám állt. Egy pillanatig tétováztam, majd lenyomtam a kilincset, és beléptem.

- Helló Rich- igyekeztem mosolyogni, habár elég nehéz volt. Richie az ágyban feküdt, az oldalán, és a fején kötések, a teste (már amennyi látszott belőle) tele volt horzsolásokkal.

- Míra!- nézett fel rám- szia! Annyira sajnálom, ami történt!- vágott bűnbánó képet.

- Ugyan már! Nehogy te érezd szarul magad amiatt, hogy egy részeg hülye belénk hajtott! Különben sem értem kellene aggódnod, látod, semmi bajom! Te hogy vagy?

- Igazából jól, csak elsőre látszik ijesztőnek- láthatta a tekintetemben, hogy aggódom érte, mert próbált megnyugtatni, majd egy nagyobb levegővételnél eltorzult az arca, szóval nem győzött meg túlságosan- a doki szerint 3 nap múlva hazamehetek, de pihennem kell.

- Szólj, ha bármire szükséged van!

- Megvagyok. Köszönöm, hogy bejöttél!- mosolygott rám.

- Természetes volt- mosolyogtam vissza, majd odasétáltam hozzá, leültem az ágy szélére, és a két kezem közé vettem a kezét, vigyázva az infúzióra- jaj Rich- sóhajtottam.

- Mi az?

- Csak aggódom érted. Ha nem vártál volna meg tegnap, akkor ez mind nem történik meg!

- Nehogy már magadat okold!- ült fel az ágyban, felháborodott arckifejezéssel.

- Feküdj már le, ez nem tesz túl jót az elrepedt bordáidnak!- nyomtam őt vissza a párnára.

- Nem kell féltened engem- mosolyodott el, de azért engedelmesen visszadőlt.

Egészen addig benn voltam nála, amíg nem kellett mennem az ingatlanügynökkel való találkára. Elköszöntem Richie-től, és a lelkére kötöttem, hogy pihenni fog, cserébe ő pedig megígértette velem, hogy holnap is bejövök. Miután letettem neki a nagyesküt, elindulhattam végre. Már így is késében voltam, sietve ugrottam ki a taxiból.

- Elnézést Mr. Hart, remélem nem várakoztattam meg nagyon!- igyekeztem a legbájosabb mosolyomat elővenni.

- Semmi gond Miss. Carson- mosolygott rám ő is.

- Miranda- nyújtottam neki a kezem. Feszélyezett, hogy magáz, nem voltam ehhez hozzászokva.

- Harry- fogott velem kezet- jöjjön, megmutatom a házat!

- Csak nem hajlandó tegezni engem?

- Bocsánat Miranda. Tegezni kell, észben tartom!- kacsintott, majd udvariasan kinyitotta előttem az ajtót. Beléptem a tágas előtérbe, és picit meg is torpantam. A képen valahogy kisebbnek tűnt az egész. Sorban megmutogatta a szobákat, majd a teraszt, és a kertet.

*eközben otthon*

A srácok lassan felébredeztek, a tegnapi buli elég jól sikerült nekik, szóval kissé másnaposak voltak.

- Reggelt- tántorgott be a fejét fogva Chuck a nappaliba, ahol Pierre ücsörgött, és a gitárját pengette.

- Chuck, mi ez a dal?- kezdte el a welcome to my life-ot játszani Pierre.

- Hát emlékszel rá?- csillant fel Chuck szeme.

- Nem tudom, nem emlékszem rá konkrétan, csak olyan… ismerős. Bennem van, hogy hogyan kell játszani.

- Várj!- rohant ki Chuck, majd pár pillanat múlva vissza is tért, David-et magával ráncigálva- Pierre, játszd! Dav, énekelj, most!- adta ki a parancsot a dobos.

- Mit?- értetlenkedett David a fejét vakarászva- hagyjál már, most keltem fel, és be is vagyok rekedve- nyafogott.

- Azt mondtam, most!- türelmetlenkedett Chuck.

- Jól van már, na- duzzogott David továbbra is, de megköszörülte a torkát, majd ahogy Pierre játszani kezdte, énekelte a szöveget.

- … to be hurt, to feel lost, to be left out in the dark…- csatlakozott hozzá Pierre is- emlékszem rá!- ugrott fel a kanapéról, nagy vigyorral az arcán.

- A többi számra is?- lett izgatott David- perfect world?

- A perfect-re gondolsz? Hogyne emlékeznék, hiszen az még az első albumon volt!- értetlenkedett Pierre.

- Nem, perfect world- vette el tőle a gitárt Dav, és játszani kezdett- na?

- I never could have seen this far, never could have seen this comming… ez az? Ez a szövege?- nézett fel Pierre.

- Igen!- örült Chuck- előkerítem Seb-et és Jeff-et is, megnézzük, mire emlékszel még! A stúdióba, most!- jelentette ki, majd elviharzott.

- Ez gondolom akkor most… jó, nem?- pislogott Pierre zavarodott tekintettel David-re.

- Persze hogy az! Emlékszel a dalokra, ez fantasztikus! Újra elkezdhetünk koncertezni!

- Aha…

- Hé, minden rendben?- ült le mellé David, és a vállára tette a kezét.

- Persze- vont vállat Pierre.

- Ne nézz hülyének, tudom, hogy rágódsz valamin! Ne aggódj, idővel eszedbe fog jutni az összes dalszöveg, meg minden!

- Igazából nem a dalszövegek miatt aggódok. Emlékszem rájuk. Valahol mélyen bennem vannak.

- Miri miatt, igaz?

- Igen- bólintott Pierre- még mindig nem tudom, hogy mi történt köztünk. Ez miért nem jut eszembe!?- pattant fel idegesen, és járkálni kezdett a nappaliban fel-alá.

- Idővel biztos emlékezni fogsz rá- próbálta bíztatni őt David, de nem igazán tudta, hogy mit mondhatna neki.

- Idővel?? Lassan fél év telt el a baleset óta!- emelte fel a hangját Pierre- ne haragudj… nem akartam kiabálni veled, csak annyira frusztráló ez az egész!- huppant le ismét a kanapéra, és a kezébe temette az arcát.

- Sajnálom haver, bár tudnék segíteni!

- Talán tudsz- emelte fel a fejét Pierre- mi történt aznap este?

- Mikor?

- Hát aznap, tudod, amikor… amikor megcsaltam őt- mondta ki sóhajtva Pierre.

- Tényleg hallani akarod?- grimaszolt David.

- Igen!- bólintott határozottan Pierre.

- Hát jó- vett egy nagy levegőt David, majd belefogott a történetbe…