A szerelem nem ismer lehetetlent! - 51. rész

Sziasztok! :)

Okéé, tudom hogy kevés volt a friss a héten... ne haragudjatok, de hát év vége van, és muszáj tanulnom. Még egy hét, ezt még ki kell bírjam!
Na, de nem is traktállak Titeket ezzel, inkább a lényegre térek. Hoztam nektek folytatást "A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztoriból, az 51. részt! :)
Említettem korábban, hogy van egy rész, amivel nem vagyok kibékülve, így lehet átírom,de aztán azt mondtam, hogy mégse. Na, hát most úgy döntöttem, hogy mégis! :D tudom, nem vagyok egyszerű... na, de itt a rész nektek, jó olvasgatást! :)

51. rész

A dominicai nyaralás sajnos túl hamar véget ért. Vegyes érzelmekkel szálltunk fel a repülőre, mert egyrészről nagyon jól éreztük itt magunkat, elég meghatározó egy hét volt ez az életünkből, de másrészről már nagyon hiányzott a kislányunk, és a többiek. Meg amúgy sem maradhattunk volna már sokáig, hiszen Seb pár nap múlva elrepül Japánba a srácokkal… nem beszéltünk erről az utóbbi időben, mert egyikünknek sem volt ínyére a dolog. Seb-ben megint ott voltak a vegyes érzelmek, hiszen ő imádta ezt csinálni, városról városra, országról országra, kontinensről kontinensre járni, és zenélni, bulizni, a srácokkal lenni. Előttem ez tette ki majdnem az egész életét, és meg is értem, hogy szereti, de azért a család mégis csak előbb van. Felvetette ugyan az ötletet, hogy egyszer meglátogathatnánk őt turné közben, de Ázsia rémesen messze van, nem tartottam jó ötletnek, mert nem tudtam, Sophie hogy bírná ezt. Szegény gyerek már így is elég dolgon ment keresztül, egy átlagos ötéveshez képest. Neki sem tetszett, hogy Seb elutazik, de elfogadta. A másik, amit egy picit nehezünkre esett neki elmagyarázni, hogy miért került bele az újságokba az eljegyzésünk. Seb-el ugyanis úgy döntöttünk, hogy inkább adunk egy exkluzív interjút, és bejelentjük magunk a dolgot, minthogy egy lesifotós kiszúrja, és valamit megint bekavarjanak. Egyszerűnek és világosnak tűnik ugyan a helyzet, de ezek mindig kitalálnak valamit, szóval jobbnak láttuk így. Persze nem a pénzért csináltuk, de magunk is meglepődtünk, hogy az újságok egymással versengve mekkora összegeket ajánlanak fel a sztoriért. Persze a részletekbe nagyon nem mentünk bele, ami nem tetszett nekik, és az sem, hogy a további tervekbe se avattuk be a médiát, valamint az esküvő időpontjára sem tudtunk semmit mondani. De szerencsére, így hogy nyilatkoztunk, már nem zargattak minket.

Tehát az utolsó pár napunk hamar elment ezzel az interjús hercehurcával, és azon kaptuk magunkat, hogy a fiúknak ideje pakolni, és búcsúzni.

- Apu- szólította meg Seb-et Sophie, miközben figyelte, ahogy csomagol.

- Mondjad manó- nézett fel rá mosolyogva.

- Sokára jössz vissza?

- Megbeszéltük ezt már Sophie- csukta le a bőröndöt- 3 hónap, az…

- 12 hét, ami 84 nap, tudom!- vágott közbe türelmetlenül- már mondtad!

- Akkor miért kérdezed meg újra és újra?- vette fel a kislányt- nekem is nehéz itt hagyni titeket, ezt te is tudod!

- Tudom- bólintott komolyan- szeretlek, apu! Siess haza, jó?

- Ígérem, hogy sietni fogok!- nyomott egy puszit Sophie fejére, majd a karjára ültette, és fél kézzel becipzárazta a bőröndjét, leemelte az ágyról, és a kislánnyal az előszoba felé indult.  

- És vigyázz magadra!- tette még hozzá Sophie.

- Feltétlenül. Majd sokat beszélünk, oké? Te pedig jó legyél, és fogadj szót anyának! Rendben te kis rosszaság?!- forgatta körbe, mire a kislány nevetésben tört ki. Csak mosolyogva figyeltem őket. Nem szerettem a búcsúzkodás perceit, és nem tudom hogy ettől, vagy valami mástól, de szörnyen nyugtalan voltam, a gyomrom kavargott, és szédültem. De most legalább biztos voltam benne, hogy visszajön, így nem is értettem, miért ez a nagy idegesség. Sebastien hozzám tartozik. Szeret engem. 3 hónap múlva megint itt lesz velünk…

- Mennünk kell- jött oda most hozzám.

- Tudom- sóhajtottam, miközben a padlót fixíroztam.

- Ne aggódj, gyorsan el fog telni, és megint együtt leszünk!- nyúlt az állam alá, és felemelte a fejem, hogy rá nézzek.

- Remélem igazad lesz. Hiányozni fogsz!- fontam a nyaka köré a karom.

- Ti is nekem- csókolt meg gyengéden.

- Khm… utálom félbe szakítani a romantikát, de tényleg mennünk kell!- szabadkozott David.

- Semmi baj, én már azon is meglepődtem, hogy nem ordítva rángattad el tőlem Seb-et- bújtam a vőlegényem mellkasához. Még mindig olyan fura volt rá így gondolnom… vőlegény… mi lesz majd akkor, ha már a férjem lesz!? Hogyan fogom azt megszokni? Bár az esküvőről még egy szó sem esett, de ahogy őt ismerem, ami késik, nem múlik. Vajon hol tartjuk majd az esküvőt?

- Szia Shirley, vigyázz magadra, meg a többiekre!- zökkentett ki Pierre ölelése az ábrándozásomból.

- Ne aggódj, minden tőlem telhetőt megteszek!- öleltem át én is őt- te meg vigyázz a srácokra! Vagy ők rád…? Nem is tudom, kire kéne kit rábízzak!- vágtam gondterhelt fejet.

- Rám, természetesen!- húzta ki magát Chuck- én vagyok a legértelmesebb a bandából!

- De én idősebb vagyok!- kontrázott rá Jeff.

- Remek, most pont úgy veszekedtek, mint az óvodások!- ölelte át a férje derekát Melanie.

- Azt hittem már megszoktad?!- vette el Lily a kis Mayát az apjától- induljatok, mert ha még sokáig búcsúzkodunk, sírni fogok!

- Már itt sem vagyunk, na…- nevetett David. Mindenki végig ölelgetett mindenkit, érzésem szerint többször is, így elég hosszúra nyúlt a búcsúzás. Legutoljára Seb karjaiban kötöttem ki, miután már mindenkitől vagy nyolcszor elköszöntem. Fél kézzel tartotta Sophie-t, a másikat az én derekam köré fonta.

- Vigyázzatok magatokra, egymásra, szeretlek titeket!- ölelt minket egyszerre magához. Majd ahogy vége lett a családi ölelésnek, szépen lassan elindultak kifelé. A busz már jó ideje a ház előtt várakozott, a srácok szépen sorban felszálltak. Elsőnek David, még egy utolsó gyors csókot váltva Dannie-vel. Majd Chuck következett, amíg Pierre még lehajolt, hogy nyomjon egy puszit Lachell pocakjára. Jeff és Seb nehezebben szabadultak, mert még a gyerekeknek is kiosztottak egy-egy utolsó puszit, majd végre mindenki a buszban volt, mi pedig a járdáról integettünk nekik. Persze mind az ablakra tapadtak, és ahogy a busz megindult, veszett integetésbe kezdtek ők is. Persze mi követtük a példájukat, Sophie és Alex még egy darabon a busz után is szaladt, egészen addig, amíg az el nem tűnt a sarkon.

- Gyerekek, ideje bemenni, meg fogtok fázni!- szólt nekik Melanie, mire engedelmesen követtek minket be a házba. Azonnal el is tűntek az emeleten, mentek játszani, mi pedig a lányokkal leültünk a nappaliban. Egyikünk sem tudott mit mondani, Lily csendben ringatta Mayát, miközben mindannyiunknak ugyan az járt a fejében; nehéz három hónap elé nézünk…!