A szerelem nem ismer lehetetlent! - 57. rész

Sziasztok! :)

Még egy előre megírt bejegyzés, amit remélhetőleg a blogspot kipakol! :)
Nincs miről írnom igazából, talán annyi, hogy legközelebb már én magam hozom a frisset.
Szóval, a mai rész; "A szerelem nem ismer lehetetlent!" - 57. fejezete! Oké, talán ez most egy kissé furán fog hangozni, de én szeretem ezt a részt, szerintem nagyon cuki lett... de ezt döntsétek el Ti! Remélem azért szeretni fogjátok, annak ellenére, hogy ez is egy lépéssel közelebb hozza a befejezést... jó olvasgatást! :)

57. rész:

Eljött az első ultrahangos vizsgálat napja, amire együtt mentünk Seb-el. Sophie-t a srácokra bíztuk, és ketten indultunk el az orvoshoz.

- Milyen érzés?- nézett rám egy percre a visszapillantó tükörben Seb.

- Micsoda?

- Hát a baba… hogy ott van a hasadban. Érzed, amikor mozog?

- Persze- mosolyodtam el- még pár hét, vagy egy hónap, és te is érezheted, ahogy rugdos. Eleven már most, az biztos!- simogattam meg a pocakom. Seb nem válaszolt, csak egy vágyakozó pillantást kaptam el. Ahogy belegondoltam, furcsa érzés lehet ez kívülről. Nekem annyira nem volt, hiszen volt időm hozzászokni a gondolathoz, hétről hétre láttam, ahogy növekszik a baba.

Ezek jártak a fejemben útközben, de még akkor is, amikor már a váróteremben ültünk. Tisztán láttam Seb-en, hogy izgatott. Új volt neki ez az egész, a vizsgálatokra járkálás, a babavárás.

De nem csak ő volt ezzel így, Pierre-en is ugyanezt láttam. Édesek voltak, egymásnak mutogatták az ultrahangos képeket, bulizás helyett grilleztek esténként a kertben, vagy leültek egy sör mellé beszélgetni. Ezekbe a beszélgetésekbe Jeff még csak-csak bele tudott folyni, de Chuck és David teljesen tanácstalan volt, amikor a baba-téma előkerült, márpedig nagyon más téma nem volt az elkövetkező hónapokban. Különösen azután a reggel után, amikor…

Mindenki a szobájában volt még, vagy még aludt, vagy csak élvezte a reggeli nyugis pillanatokat. Mi is így tettünk Seb-el, és Sophie is átjött, bemászott közénk az ágyba.

Hirtelen ajtócsapódás hallatszott, majd hangos dobogás a lépcsőn.

- Mi történhetett?- néztem Seb-re.

- Nem tudom- vont vállat lustán, és a párnába fúrta az arcát.

- Nem kéne megnézni?- néztem az ajtó felé, és a lentről felszűrődő zajokat hallgattam.

- Nem- motyogta ásítva.

- Mindegy- forgattam a szemem, és kimásztam az ágyból. Felvettem a köntösöm, és kisétáltam a folyosóra. Pierre-ék szobájának ajtaja tárva nyitva volt, amit már magában furának találtam.

- Lachell. Jól érzed magad?- mértem őt végig, ahogy beléptem. Az ágyon feküdt összegömbölyödve, már amennyire a pocakjától tudott. Zihálva szedte a levegőt, és nem felelt a kérésemre- Lachell!- guggoltam le hozzá.

- A… magzatvíz…! Fájások…- lehelte elhalóan, de ennyi nekem elég volt, hogy megértsem.

- Jól van, semmi baj!- simítottam ki a haját az arcából- vegyél nagy levegőt!- utasítottam.

- Ne aggódj édes, beszéltem az orvossal!- jelent meg Pierre is- ó Shirley, de jó, hogy itt vagy!- nézett rám hálásan.

- Segíts öltözni Lachell-nek!- rángattam ki pár ruhadarabot a szekrényből, és odadobtam neki- öltözöm én is, és indulunk a kórházba!- azzal kiviharzottam.

Seb csak nagyokat nézett, ahogy villámtempóban rángattam fel magamra a ruhákat.

- Mit csinálsz?- mire eljutott odáig, hogy ezt megkérdezze, már félig készen voltam.

- Lachell-nél beindult a szülés- vetettem oda- majd hívlak a kórházból!- dobtam neki egy csókot, és már ott sem voltam.

- Várj!- ugrott ki erre az ágyból, és utánam rohant- kell segíteni? Menjünk mi is?

- Bírjuk Pierre-el- ráztam a fejem- vigyázzatok a gyerekekre!- azzal lerohantam a lépcsőn. Mire leértem, Pierre már kifelé vitte Lach-t a kocsihoz. Besegítettem őt az ülésre, Pie beült a volán mögé, és már indultunk is.

- Vegyél mély levegőt, nyugodj meg!- fogtam meg Lachell kezét. Próbált engedelmeskedni, de nem volt olyan egyszerű neki, amit persze teljesen megértettem. A fájásairól kérdezgettem eleinte, de aztán taktikát váltottam, és megpróbáltam elterelni a figyelmét. Egész jól sikerült, mire beértünk a kórházba, már egész nyugodt volt, a körülményekhez képest. Persze Pierre-ről ugyanez már nem volt elmondható. Miután Lachell-t betolták a szülőszobára, rám maradt a feladat, hogy megnyugtassam az aggódó apukát. Nem is tudom, hány órát ülhettünk ott a folyosón…

- Minden rendben lesz, pár óra, és a kezedben tarthatod a gyerekeidet! Hidd el, megéri minden perc várakozás- mosolyogtam Pierre-re.

- Tudom… remélem!- sóhajtott.

- Nem is mondtátok, hogy hogyan fogjátok elnevezni a piciket- jutott eszembe.

- Mert még nem tudtunk igazán dönteni- felelte zavart mosollyal- kiválasztottunk két fiú, és két lány nevet, amelyik jobban illik a picikhez, úgy fogjuk elnevezni őket.

- Mik az opciók?- kíváncsiskodtam.

- A kislány Lennon vagy Rose lesz, a kisfiú pedig Benjamin vagy Dominic.

- Szép nevek mind. Mi is lassan elkezdhetjük törni ezen a fejünket- sóhajtottam, lenézve a pocakomra.

- Ötlet?

- Semmi…- ráztam a fejem tanácstalanul- a Connor felmerült, vagy esetleg a Daniel. De egyiket sem szeretjük igazán, se Seb, se én- sóhajtottam.

- Akárhogy is fogják hívni, nagyszerű kölyök lesz!- karolta át a vállam Pierre.

- Tényleg úgy gondolod?

- Persze! Sophie is nagyon klassz kiscsaj, igaz elég nagy a szája, és hiperaktív, de szerintem még ez a legjobb, amit belőletek ki lehetett hozni…- nevetett.

- Ennél szebb bókra tőled nem is számítottam Pierre!- nevettem én is vele- tudod, azért örülök, hogy így látod. Néha komoly kétségeim vannak, hogy jó szülő vagyok-e.

- Persze, hogy az vagy! De ne várd, hogy tovább dicsérgesselek, a végén még elszállsz magadtól!

- Oké, igazad van!- vigyorogtam.

- Tudod, amikor megismertünk téged, nem gondoltam volna, hogy itt fogsz ülni velem a kórház folyosóján, Seb második gyerekét várva, miközben az én ikreim születnek… eleinte mind azt hittük a srácokkal, hogy Seb-nél ez csak egy múló fellángolás. Nagyon beléd esett, de valahogy kiábrándulnia már nem sikerült.

- És reméljük nem is fog már soha. Elég rossz lenne, ha két gyerek és az eljegyzés után tenné meg…- jegyeztem meg grimaszolva.

- Nem, tényleg nem fog már. Hidd el nekem- nyugtatott meg Pierre- szeret téged!

Mielőtt felelhettem volna, egy ápoló lépett ki a szülőszobából.

- Mr. Bouvier?- lépett oda hozzánk, mire Pierre izgatottan felpattant, és csak bólintott- gratulálok, megszületett a kisfia, és a kislánya, egészségesek, és az anyuka is jól van! Nemsokára áttolják őt egy szobába, majd értesítjük, ha be lehet majd már menni hozzá!

- Köszönöm!

Az ápoló csak mosolyogva bólintott, és elsietett.

- Hallottad ezt? Apa lettem! Apa…- ismételgette Pierre a meghatódottság könnyeivel a szemében, és magához ölelt engem.

Egy fél órával később ismét feltűnt az ápoló, és megmutatta nekünk a szobát, ahol Lachell feküdt.

- Kicsim!- sietett az ágyhoz Pierre, én pedig megálltam az ajtóban. Hagyni akartam nekik egy kis teret, hiszen ez egy családi pillanat… kibámultam az ablakon, és ahogy Maya születésénél, most is felsejlettek bennem azok a régi képek, amikor Sophie született…

- Shirley!- kergette el a rám törő emlékeket Lachell hangja- gyere ide, had öleljelek meg!

Mosolyogva az ágyhoz sétáltam, és leültem a szélére. Nem kellett erőlködjek, a keserédes emlékeim már messze szálltak, mindent betöltött most Lachell és Pierre boldogsága. Nemsokára nyílt az ajtó, és két ápoló behozta a piciket. A rózsaszín csomagot Lach kezébe adták, a baba kék pólyába bugyolált csöppséget pedig Pierre kapta.

- Gyönyörű babák- jegyeztem meg mosolyogva.

- Ideje elnevezni őket, azt hiszem- mosolygott könnyes szemmel Lachell- Lennon, vagy Rose?- nézegette a karjaiban fekvő babát.

- Szerintem mindkettő illik hozzá- mondta Pierre tanácstalanul.

- Akkor legyen Lennon Rose Bouvier- javasoltam.

- Nem is rossz öltet!- egyezett bele Lachell- ez az édes csöpp kisfiú pedig… Benjamin!- mondták ki egyszerre Pierre-el.

- Ben Bouvier. Illik hozzá!- mosolyogtam- megyek, felhívom a srácokat- álltam fel, és kimentem, hogy az immár 4 tagú Bouvier család egy kicsit magára maradhasson a hirtelen rájuk szakadt nagy örömmel.