A szerelem nem ismer lehetetlent! - 58. rész

Sziasztok! :)

Háát, elérkeztünk ehhez is, utolsó előtti rész... nem tudom mit írhatnék most, szóval azt hiszem, nem is írok semmit inkább., meg amúgy is rohanok, és csak gyorsan feldobtam a frisset.

Jó szórakozást az olvasáshoz! :)

58. rész:

Pár napon belül hazahozhattuk Lachell-éket a kórházból, ami jóval több gyereksírást, és jóval kevesebb alvást eredményezett mindenki számára. De csöppet sem bántuk, a srácok is, és mi is nagyjából hozzá voltunk szokva a kevés alváshoz, és a gyerekek minden ébren töltött percet megértek. Még az is előfordult, hogy a srácok összevesztek, hogy épp ki foglalkozzon a picikkel, imádták őket, és valamiért volt egy olyan érzésem, hogy Melanie-nak és Dannie-nek sem kell sok, hogy belefogjanak a baba project-be.

Az ikrek, Ben és Rose elég eleven gyerekek voltak, Lachell nem győzött hálálkodni nekünk, hogy ennyit segítünk. Még Sophie és Alex is különös érdeklődést mutatott a dolgok iránt, bár néha duzzogtak egy sort, amikor nem lehetett hangoskodni, mert a babák aludtak.

- Srácok, lassan el kell gondolkodjuk egy költözésen- vetette fel Pierre, miközben Ben-el járkált fel-alá a nappaliban, mert máshogy nem volt hajlandó abbahagyni a sírást.

- Miért?- nézett fel Lily. Ő Maya mellett hasalt a földön, és próbálta lefoglalni a kislányt.

- Igaza van- bólintott Seb- lassan kifogyunk az üres szobákból, amiket gyerekszobává lehet alakítani. Most még Ben és Rose megvannak egy szobában, de később nekik is kell külön szoba, aztán a mi kisfiunk is hamarosan megszületik- simogatta meg a pocakom.

- Sziasztok srácok!- lépett be a nappaliba Chuck és Melanie.

- Helló- köszöntünk nekik.

- Mi újság?- ült le a szőnyegre Maya mellé Chuck is.

- Épp azt beszéljük a srácokkal, hogy nem ártana egy nagyobb házat nézni- avatta be őket a tervbe David.

- Szükségünk is lesz rá- mosolygott Melanie.

- Igen, mert… várj!- állt meg Dannie a mondat közepén- esetleg nem akartok elmondani nekünk valamit!?

- De, azt hiszem el szeretnénk- nézett fel Chuck a feleségére mosolyogva.

- Gratulálunk!!- tapsolt Lachell.

- Mihez, még nem is mondtak semmit!?- értetlenkedett Jeff.

- Ugyan már, állandóan dugnak, szerinted mi mást jelentenének be, ha nem azt, hogy Melanie terhes!?- mutatott rá a tényekre Lachell, mire mindenki nevetni kezdett.

- Mi is szeretünk titeket…- nevetett Chuck, szívecskét formálva a kezeiből, majd a középső ujját körbe mutatva mindenkinek. 

- Íme a felelősségteljes családapa!- kuncogott Dannie.

- Na, majd megnézem David gyerekéből mi lesz…- forgatta a szemét Chuck.

- Rock-sztár! Az én gyerekem egy legenda lesz, mint az apja!- jelentette ki erre nevetve David.

- Szerintem meg csak simán egoista. Pont mint az apja- intettem le, mielőtt még ennél is jobban elszáll magától.

Szépen teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, de mi szinte még csak észre sem vettük, hogy szalad az idő. Túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy boldogok legyünk. Mert végre most azok voltunk, semmi, de tényleg semmi sem volt, ami miatt aggódnunk kellett volna. Babáztunk, szórakoztunk, éltük a vidám hétköznapjainkat, egy olyan életet, amiről mindig is álmodtam. Néha még mindig eszembe jutott a bátyám, Jake, akivel közösen álmodoztunk egykor erről, hogy a gyerekeink majd olyan szerető családban nőnek fel, ami nekünk soha sem adatott meg. A mai napig nem értettem, hogy hogyan vehetett száznyolcvan fokos fordulatot az életem azon a napon, amikor találkoztam Sebastien-nel… mivel érdemelhettem ki ez a sok jót, amit kaptam? Szerető vőlegényt, gyönyörű kislányt, hatalmas, boldog családot. Ma már el sem tudtam képzelni, hogyan voltam képes ezek nélkül élni, hogyan éltem túl azokat a napokat, heteket, hónapokat, amikor az utcára kényszerültem…  

- Min gondolkozol?- hajolt hozzám Seb, és megpuszilta a homlokomat.

- Semmin- feleltem gyorsan, és megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni. Még korán reggel volt, az ágyban lustálkodtunk, a kora őszi napfény besütött az ablakon.

- Hozzak még egy párnát?- nézte aggodalmasan, ahogy fészkelődök.

- Nem, köszönöm- nyújtózkodtam, hogy megpusziljam- aú- kaptam a hasamhoz- valaki már korán reggel rugdalózós kedvében van- jegyeztem meg.

- Biztos csak éhes- simogatta meg a pocakomat Seb szeretetteljesen- mit kértek ma reggelire?

- Hm, nem tudom- gondolkodtam el egy percre, közben a hasamat nézegetve. Furán éreztem magam, és nem voltam benne biztos, hogy ez csak egy egyszerű kis rugdalózás volt. Majd hirtelen, a kételyeimre azonnal választ adva görcsös fájdalmat éreztem, és akkor már sejtettem, hogy nem a reggeli lesz a következő programpont…

- Shirley! Jól vagy? Mi baj? Mi fáj?- aggódott Seb, ahogy eltorzult az arcom a fájdalomtól.

- Semmi…- lihegtem- csak… azt hiszem, a pici nem szándékozik még egy hetet odabenn tölteni- préseltem ki magamból a szavakat, miközben újabb görcs jelentkezett.

- De még lenne egy heted a szülésig, nem? Ez… ez… normális? Hívom az orvost, bemegyünk a kórházba most azonnal, és…

- Sebastien!- szóltam rá a teljesen kétségbeesett vőlegényemre- nyugodj meg! Oké?

- De a baba…

- Azt mondtam, nyugodj meg! Vegyél mély levegőt… ez az, látod megy ez. Még órákig el fog tartani a dolog, ezek még csak az első összehúzódások- magyaráztam neki- hívd ide Lachell-t, kérlek- igyekeztem olyan higgadtan beszélni, ahogy csak tőlem telt ebben a helyzetben. 

- Nem akarlak egyedül hagyni…- tétovázott.

- De nekem szükségem van Lachell-re! Kérlek, ha tényleg segíteni akarsz, akkor tedd amit kértem!

- Oké, rendben- azzal kisietett, de egy perc sem telt bele, már meg is jelent újra az ajtóban, magával rángatva az álmosan tiltakozó Lachell-t.

- Mi folyik itt, Seb kora reggel van, hagyj aludni, én…- hallgatott el, ahogy beértek a szobába- Shirley, minden rendben?- sietett oda hozzám, de nem kellett mondanom, leesett neki is, hogy mi a helyzet.

- Összepakolsz nekem pár dolgot? Te tudod, hogy mi kell…- kértem.

- Persze- ment a szekrényhez- vegyél nagy levegőket- utasított, miközben egy sporttáskába dobálta a cuccokat- Seb, te meg hívd fel az orvosát!

- És mit mondjak neki?- pislogott tanácstalanul.

- Hát hogy beindult a szülés, te nagyon okos!- nevetett Lach. Megnyugtatott, hogy ő itt van, mert pontosan tudja mit és hogyan kell tenni ilyenkor, teljes mértékben rá tudtam bízni magam, anélkül hogy az idegesség egy szikrája bennem lett volna. Összepakolta a cuccaimat, segített felöltözni, majd indultunk is a kórházba. Szerintem Seb idegesebb volt, mint én, bár jogos, mert ő még nem volt ilyen helyzetben. Persze itt volt, amikor Lily-t hozták be, de az közel sem ugyan olyan. Most az ő gyereke születik…

***

A szülés szerencsére hamar és problémamentesen folyt le, egy pár órányi szenvedés után, végre valahára, felcsendült a baba sírása, élesen, szívbe markolóan. Azt hittem, odahozzák nekem, hogy egy pillanatig láthatom, de nem tették. Nem értettem, miért? Kivitték a szobából, és a becsukódó ajtóval a sírás is elcsendesült, rajtam pedig eluralkodott a kétségbeesés. Miért nem láthattam? Hol van a kisbabám? Meg akartam kérdezni az orvost, de a torkomat elszorította a kétségbeesés.

Mikor kitoltak a műtőből, és bekerültem egy szobába, azonnal a nővérnek szegeztem a kérdésemet.

- Hol van a gyerekem?

- Hamarosan láthatja- csak ennyit mondott, majd kiment. Próbáltam megnyugtatni magam, biztosan nincs semmi baj… sóhajtva kibámultam az ablakon. Az őszi Montreal gyönyörű képe tárult a szemem elé, de még ez sem tudta elterelni a figyelmemet. Miért hagyják, hogy aggódjak!? Miért nem tudnak legalább annyit mondani, hogy a baba egészséges?

Hirtelen nyílt az ajtó, mire én felkaptam a fejem, és azonnal mosolyra húzódott a szám. Seb lépett be, a karjaiban egy kék pólyába bugyolált kis csomaggal. Izgatottan ültem fel az ágyban, és a kezeimet kérlelve nyújtottam felé. Odasétált az ágyhoz, és átadta nekem a kicsit. Leült mellém, átkarolt, és a vállamra hajtotta az állát.

- Szia Matty!- mosolyogtam rá a babára, aki nagy, kerek szemekkel bámult vissza rám- de szép kisfiú vagy!- motyogtam neki elvarázsolva, és közben a szememet könnyek, a szívemet pedig leírhatatlan boldogság töltött el. Ez a gyönyörű baba az én kisfiam!