The fight is far from over - 4. rész

Sziasztok! :)

Mint említettem, a YCML írásával kissé el vagyok maradva, ezért most ismét a TFIFFO-ból hoztam Nektek frisset mára! Remélem, azért nem bánja senki...:) lesz hamarosan rész a YCML-ből is, ígérem!
Na, de a mai: "The fight is far from over" - 4. rész!
Jó szórakozást hozzá! :)

u.i.: "A szerelem nem ismer lehetetlent!" befejező része várhatóan 08.01.-én, csütörtökön érkezik!

4. rész: Maddie vagy Lizzy!?

- Lizzy- szólalt meg Pierre- lehetne egy kérésem?- megint azt a bizonytalanságot láttam csillogni a szemében, és ez nem tetszett. Nagyon nem tetszett…

- Miről lenne szó?- haraptam az ajkamba.

- Gyere haza, és töltsd otthon a nyarat. Velem. Velünk. Nagyon hiányoztál!- a szomorú pillantása a lelkem mélyéig hatolt, éreztem hogy nem fogok tudni neki teljesen ellent mondani.  

- Haza fogok menni- ígértem habozva.

- És itt mindjárt jön egy „de, …”- jósolta.

- Valóban- adtam neki igazat-, de nem ígérhetem meg, hogy az egész nyarat otthon töltöm. Egy-két hónapig még úgyis itt kell maradnom az egyetem miatt. Még van hátra pár vizsgám.

- Addigra mi is befejezzük a stúdiózást. Hazajöhetnél velünk! Hol itt a probléma?

Sóhajtottam, de nem válaszoltam.

- Elizabeth!- szólt rám. Nagyon jól tudta, mennyire utálom, ha így hívnak, és hogy ezzel kihoz a sodromból, márpedig ha mérges vagyok, még szókimondóbb vagyok, mint alapjáraton, és azt azért tudni kell rólam, hogy sosem voltam jó abban, hogy titkoljam az őszinte véleményem.

- Hogy hol a probléma?- gondoltam magamban- tudod ott, kedves Pierre, hogy két éve gyötör a honvágy. Sóvárogva vágyom a megszokott életemre, az ismerős házban, a régi barátaimmal, a mindennapi dolgaimra. Hát ezért nem megyek haza. Mert talán képtelen lennék visszajönni ide…- na de ezt így mégsem akartam neki megmondani, bármennyire is tett szókimondóvá a dühöm.

- Szeretem New Yorkot, szeretek itt lenni!- mondtam végül. Ez így még igaz is volt… tényleg szerettem.

- Jobban, mint Montreal-t?- tette fel a kérdést, amit szerettem volna elkerülni.

- Természetesen nem! Montreal mindig is az otthonom marad!- háborodtam fel- ezt akartad hallani? Most boldog vagy, hogy felhúztál!?

- Ezt akartam hallani, igen- válaszolt szenvtelenül-, de ha így áll a dolog, akkor miért maradsz New York-ban… Maddie?

Mintha arcon csaptak volna, olyan érzés volt ezt a nevet hallani Pierre szájából. Olyan idegen, és fájó… tiltakozni akartam, vagy legalább visszavágni valahogy. De nem voltam képes rá. Maddie? Az nem én vagyok… soha nem is voltam, hiába hazudtam ezt magamnak. Ezzel, hogy Pierre így nevezett, valahol a lelkem mélyén elszakadt egy szál, ami a régi életemhez fűzött. Kétségbeesetten realizáltam, hogy talán már nincs is meg ez az életem. Eltávolodik tőlem, mialatt egy másikat akarok felépíteni. Olyan volt ez, akár egy ködös álom, ami a múltból hívogat, de ha visszanyúlnék érte, már csak a semmit markolhatnám…

- Gyere vissza Montrealba- kérlelt Pierre lágy hangon- gyere haza velem, és legyél megint az én Lizzy-m, a kishúgom!

A hangja visszarántott a jelenbe. Próbáltam összeszedni magam, mert ha rájön, milyen kétségbeesetten vágyom haza, onnan már nincs visszaút…

- Nézd Pierre- vettem egy nagy levegőt- én szeretlek téged. Jay-t is, és Johny-t, meg apu-t, és az anyámat… éppen ezért, otthon fogok tölteni valamennyi időt, ahogy kérted. De cserébe tegyél meg nekem te is valamit! Tartsd tiszteletben a döntésemet!- még akkor is, ha én magam sem vagyok biztos benne, hogy ez-e az, ami a legjobb nekem; tettem hozzá magamban. Mivel nem válaszolt rögtön, felnéztem, hogy lássam az arcát. De nem tudtam semmit leolvasni róla.

- Igazad van-, szólalt meg végül- nem erőltethetem rád, bármennyire is szeretném hogy haza gyere. Pluszban még önző húzás is lenne tőlem, egyszer már belekényszerítettelek egy döntésbe, még egyszer nem teszem meg.

- Örülök, hogy ezt belátod- könnyebbültem meg.

- De ugye tudod, hogy legszívesebben arra kérnélek, hogy költözz haza!? Végleg.

- Most már tudom- nyeltem egy nagyot, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Miért félek ennyire a médiától? Minden épeszű már rég hanyatt-homlok rohant volna haza… de nem, én nem tettem. És vajon Pierre meddig fog még küzdeni azért, hogy megtegyem? Ismertem őt, és tudtam, hogy amit egyszer a fejébe vesz, arról nehezen mond le. És nekem vajon mennyi kell, hogy engedjek az unszolásának…?

Közben az egyetemhez értünk, elbúcsúztam tőle, majd beültem az órámra. De nem igazán tudtam összpontosítani. Pierre szavai kavarogtak a fejemben, és az, ahogy először Maddie-nek, majd az ő Lizzy-jének szólít. Nem volt kérdés számomra, hogy melyik vagyok én, melyik név- és vele együtt melyik élet- áll közelebb a szívemhez. Miért vagyok túl gyáva ahhoz, hogy azt tegyem, amit igazán akarok!!??

Mivel az órák egy örökkévalóságnak tűntek, így úgy éreztem, életem leghosszabb napján vagyok túl. Holtfáradtan estem haza estefelé.

- Szia Liz!- örült meg nekem Jay- jól vagy?- mért végig.

- Szia. Persze, miért?- rezzentem össze. Nem akartam, hogy tudja, hogy igazából semmi sincs rendben. A testem tiltakozott minden egyes újabb mozdulat ellen, az agyam mégis fullon pörgött, a lelkemben pedig igen nagy harc dúlt.  

- Ettél ma már valamit?- követett Jay a nappaliba.

- Még nem- vallottam be, miközben ledobáltam a tankönyveimet- de nem vagyok éhes.

- Enned kell, mindjárt összeesel- erősködött.

- Az a fáradtságtól van Jay- nevettem kínomban.

- Csinálok neked egy szendvicset- közölte, mint aki nem is hallja, amit mondok- maradj itt- nyomott le a kanapéra, majd eltűnt a konyha felé.

- Ígérem, el nem mozdulok…- motyogtam ásítva, majd elfeküdtem, és kényelembe helyeztem magam- Pierre még nem ért haza?- kérdeztem kicsit hangosabban, hogy hallja a konyhából.

- Egy órája hívott. Azt mondta, későn tud csak jönni.

- Szuper- motyogtam. Feltett szándékomon volt megenni legalább a felét a szendvicsemnek, ha már Jay ilyen cuki, és csinál nekem kaját… de elnyomott az álom, mielőtt akár belekezdhettem volna.

- Kész is a vacsid- jött be Jay- Liz! Liz!- szólongatott, majd rájött, hogy elaludtam, de úgy döntött, inkább nem kelt fel. Sóhajtva betette a vacsorámat a hűtőbe. Nem sokkal később Pierre is megérkezett.

- Sziasztok!- kiabálta el magát az előszobából, ahogy mindig tenni szoktuk, ha hazaérkezünk.

- Csssss!!- rohant ki a nappaliból Jay- mit ordítozol te barom, Liz alszik!

- De miért itt?- sétált be Pierre a nappaliba.

- Hulla kimerülten haza esett, nem evett semmit egész nap, mondtam hogy csinálok neki kaját, de mire visszaértem, már aludt- „árulkodott” Jay- felébreszteni meg nem akartam. Szerinted minden rendben vele? Mert nekem nem úgy tűnt!- tette hozzá kis gondolkodás után.  

- Nem tudom, de én is így vettem észre. Haza kéne vinnünk… talán az otthoni levegő és a család helyre tenné- vélekedett Pierre.

- Azt hiszem, igazad lehet…- bólintott Jay.