The fight is far from over - 6. rész

Sziasztok! :)

Ahogy ígértem, jelentkezem ma a frissel! :)
Őszintén szólva örülök, hogy be tudom tartani a szavam, nem panaszkodni akarok, de egyre nehezebben jut időm a blogra. Hiába van nyár, azt gondolná az ember, hogy ilyenkor kevesebb dolga lesz, de nem... :D
Amit még mindenképpen meg szerettem volna említeni; Isten Éltesse sokáig a mi egyetlen kopasz gitárosunkat! :)) tudom, hogy tegnap volt Jeff szülinapja, de 8 nappal előtte és utána még érvényes a köszöntés.... :D

Na, és akkor következzen a mai friss: TFIFFO - 6. rész. Jó olvasgatást! :)

6. rész: Máris hiányzol!

Reggel kikísértem őket a reptérre, és könnyes búcsút vettünk egymástól, majdnem szó szerint.

- Puszilom apuékat- öleltem meg Jay-t- mond meg nekik, hogy szeretem őket, és hogy hiányoznak. És hívjatok majd, ha hazaértetek!

- Persze, átadom nekik. Te meg vigyázz magadra!

- Lizzy, biztos nem gond, ha a srácokkal nálad lakunk, amíg itt vagyunk New Yorkban?

- Pierre, ha még 25 ezerszer megkérdezed, akkor is csak azt fogom válaszolni, hogy szívesen látlak titeket- nevettem- tény, hogy kissé szűkösebb lesz, mint ha bérelnétek valami nagy lakosztályt a Hilton-ban vagy a Wellington-ban, de én örülnék neki, ha inkább hozzám jönnétek.

- Csak nem akarom, hogy zavarjunk a tanulásban. Tudod, az ilyen stúdiózások alkalmával néha annyira pörgünk, hogy miután hazaértünk, még akkor sem tudunk leállni, kották vannak mindenütt, próbálunk ezerrel, tökéletesítgetjük a dalokat, ilyesmik.

- Szeretem a zenéteket. Már anno a Reset-es garázsos próbákon is ott ültem mindig, ha emlékszel.

- Hogyan is felejthetném el?- mosolygott rám. Igen, az ilyen próbák mély nyomokat hagytak bennünk. Rengeteget szórakoztunk, a legtöbb délutánunk ebből állt. Zenéltek, ugrattuk egymást, dalszövegeket írogattak, és a jövőről ábrándoztunk.

- Igazán nem akarom félbeszakítani az emlékdélutánt, de 10 perc múlva zárják a kapukat, és nem lenne jó lekésni a gépet- szólat meg Jay.

- Emlékdélután? Ne zavarjon, hogy reggel 7 óra van- jegyeztem meg.

- Ki mondta, hogy zavar?- nevetett.

- Na, de tényleg megyünk. Vigyázz magadra Lizzy!- ölelt meg ismét Pierre.

- Ti is. És ne felejts el…

- Tudom, ne felejtselek el felhívni, hogy mikor landol a gépünk!- fejezte be helyettem a mondatomat- ne aggódj, észben tartom! 2 nap, és már itt is leszek megint!- nyomott egy puszit a homlokomra.

- Rendben. Sziasztok!- még Jay is megöleltem újra, puszi, stb., majd integettem utánuk, ahogy eltűntek a tömegben. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy máris hiányoznak.

Otthon úgy döntöttem, még visszafekszem kicsit aludni. Tegnap sokáig filmeztünk meg beszélgettünk, és korán kellett kelni, hogy elérjék a gépet. Dél körül felkeltem, de nem igazán volt kedvem bármit is csinálni. Annyira üres volt a lakás nélkülük. Szinte vízhangzott a csend a nappaliban, amit mialatt itt voltak, szinte mindig nevetés töltött meg. Kisétáltam a konyhába, csináltam magamnak egy teát, és felültem a pultra. Sejtettem, hogy nehéz lesz visszarázódni a megszokott kerékvágásba, ráadásul Key és Jane sem voltak itt, így még magányosabbnak éreztem magam. Tudtam, hogy két nap múlva, mikor megérkeznek a srácok, ismét visszacsöppenek ebbe a valószínűtlenül tökéletes életbe, majd hazamegyek velük, ahol ez folytatódik… hogy a pokolba fogok megint visszajönni New Yorkba, és élni tovább az unalmas hétköznapjaimat… HOGY?!?!

A telefonom csörgése zökkentett ki a gondolataim kavalkádjából. A kezembe vettem, és rápillantottam a kijelzőre.

„Pierre calling…”

- Szia!- szóltam bele, próbáltam elérni, hogy vidámnak tűnjön a hangom. Azért segített az is, hogy tényleg örültem a hívásának.

- Mizu hugi?

- Semmi, csönd van nélkületek. Rendben hazaértetek? Apuék hogy vannak? Mikor jöttök vissza? Kimenjek a reptérre majd? Mit…- árasztottam őt el egyből a kérdéseimmel.

- Nyugi, nyugi!- nevetett Pierre, belém fojtva ezzel a szót- kicsit sok lesz egyszerre ennyi kérdés, nem gondolod!?

- Upsz. Bocsi! Szóval… rendben hazaértetek?

- Persze, minden ok. Nyugis volt az út.

- Apuék?

- Puszilnak téged, és kérdezik, hogy mikor jössz?

- Megmondhatod nekik, hogy hazamegyek veletek, ha befejeztétek a stúdiózást- mosolyogtam.

- Wow, komolyan Lizzy?- tisztán hallottam a hangján, hogy mennyire örül.

- Igen. Tudod, rájöttem hogy hiányoztatok. Meg anyut is rég láttam.

- Ennek örülök, mér épp itt volt az ideje ennek a felfedezésnek!

- Mikor jöttök a srácokkal?

- Elvileg holnap után este. 9kor landolunk. De másnap neked nincs órád, vagy vizsgád, vagy bármi? Mert akkor ki ne gyere, inkább pihenj!

- Nincs, nyugi. Kimegyek értetek, de úgysem férünk be egy kocsiba.

- Akkor bérelj limousin-t! Oldd meg!- viccelődött Pierre.

- Ja hogy ekkora celebek vagytok, hogy már csak limóval közlekedtek!? Ja, szóljál…- nevettem én is.

- Hát hogy a viharba ne. Csak nem gondoltad, hogy alább adunk? Ugyan, kérlek!- Pierre tettetett felháborodással.

- Oh hát persze! Álmodozz csak bátyus, álmodozz!

- Jó, na… tudod hogy viccelek. De most le kell tennem. Jó legyél hugi! Puszillak.

- Rendben, akkor nemsokára látjuk egymást. Szia!- tettem le a telefont.

Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy nem kell visszatérnem a mindennapjaimhoz… hiszen ha a Simple Plan-es srácok a zenén kívül igazán értenek valamihez, az az hogy hogyan tegyék a napjaidat kicsit őrültté, elég viccessé, és nagyon boldoggá. És azt hiszem, pont erre volt szükségem…!