You've changed my Life - 42. rész

Sziasztok! :)

Elnézést szeretnék kérni, hogy eltűntem - megint. Most már tényleg összeszedem magam, és igyekszem rendesen hozni a frisset, neki állok írni is... csak hát mint azt láthattátok, nem itthon ülős volt számomra a nyár, amit mondjuk nem is bánok, csak kissé elhanyagoltam közben a blogot. Remélem Nektek is jól telt a nyár, sok szép helyen voltatok, sokat buliztatok, stb stb :))
Szóval, kezdésnek itt az új design (bár még nincs kész teljesen); TFIFFO-s fejléc, kissé sötét téma... talán már korábban is említettem a sztori kapcsán, hogy ez egy kicsit "durvább", nem feltétlenül happy end-el végződő dolog lesz... kemény lesz, de ki tudja hogyan ér majd véget!? Még én sem tudom, amilyen kedvem majd lesz :)

Na, de hoztam természetesen frisset is; YCML 42. rész! Jó szórakozást! :)

42. rész: Félreértések

- Igen, jól hallottad! Ne hidd, hogy teljesen hülye vagyok!- emelte fel a hangját.

- De igenis az vagy Jen! Hogy gondolhatod, hogy Seb és köztem van valami? Ne legyél már nevetséges! A nővéred vagyok, én soha nem tennék veled ilyet!- fakadtam ki.

- Igen? Akkor meséld már el nekem, hogy hova tűntetek az elmúlt 3 órára!? Vagy tegnap este, buli közben??- dobta félre a magazint idegesen Jenna.

- Csak volt egy kis… megbeszélni valónk, ez minden- győzködtem őt, de most, hogy megértettem, miből jutott hibás következtetésekre, visszavettem az indulatomból.

- Mégis mi? Ha nincs köztetek semmi, akkor nyugodtan elmondhatod!- fonta össze a karját a mellkasán.

- Jen, nem tehetem…- estem kétségbe. Seb kitekerné a nyakam, ha elrontanám a meglepetést.

- Sejtettem- vágta rá cinikusan, majd hátat fordított nekem. 

- Jen, várj már! Kérlek!- szaladtam utána- hinned kell nekem, az életemre esküszöm, hogy semmi nincsen közöttünk! Szeretem, imádom őt, de olyan nekem, mintha családtag lenne…- hadartam, miközben lázasan gondolkodtam, hogy mit mondhatnék még. Nem vághatom az arcába, hogy csak segítettem Seb-nek megvenni a gyűrűt, amivel megkéri majd a kezét…

- Persze. Csalódtam benned, Miranda…- jelentette ki hűvösen, lerázta a válláról a kezem, és otthagyott. Könnyek gyűltek a szemembe, és a fejemet legszívesebben a falba vertem volna. Annyira tökéletesnek tűnt ez az egész, bele sem gondoltam, hogy Jenna félre értheti. Mit fog szólni ehhez Seb?! Teljesen összekavartam a dolgaikat… a kezembe temettem az arcomat, és csöndesen zokogtam. Észre sem vettem az ajtó nyílását, nem hallottam a felém közeledő lépteket, így amikor a karok a vállam köré fonódtak, összerezzentem.

- Miri, mi a baj?

- Jaj Chuck, akkora barom vagy, én csak segíteni akartam!- zokogtam.

- Css, nyugodj meg, és mond el, mi történt!- törölte le az arcomról a könnyeket, de hamar újak tódultak helyettük a szemembe.

- Seb meg akarja kérni Jenna kezét- szipogtam, amint már meg tudtam szólalni- és… és megkért, ho-hogy segítsek gyűrűt választani- töröltem meg az orrom egy zsepivel- ezért… kicsit több időt töltöttünk kettesben, és… és gondolom ezért… szóval most Jenna azt hiszi, hogy Seb megcsalja őt… VELEM!- sírtam, Chuck meg teljesen elképedve bámult rám.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a húgod egy idióta- rázta a fejét.  

- Tudom. De mit mondhattam volna neki?- törölgettem a szemem.

- Miri!- dugta be a fejét az ajtón Seb- gyere, és vakarjuk ki ebből magunkat, mert kezd eldurvulni a helyzet… te sírsz? Jézusom, milyen lavinát indít egy kis vásárolgatás- sóhajtott, odasétált hozzám, és felhúzott a földről- jól vagy?- simogatta meg a karom.

- Nem- ráztam a fejem- de az most mindegy. Van valami terved?- szipogtam.

- Van, de…- tétovázott.

- Akkor jó, mert nekem nincs. Na gyere már- húztam magammal, de aztán inkább elengedtem a kezét, ahogy kiléptünk a folyosóra. Jennára fenn a tetőn találtunk rá, háttal állt nekünk, a korlátnál. Félve Seb-re pillantottam, ő megszorította a kezem, „Ne aggódj!” formálta az ajkaival hangtalanul, és odasétált a húgomhoz.

- Figyelj Jenna…

- Nem hagynál már végre békén!?- csattant fel a húgom, de a sírástól elcsuklott a hangja.

- Nem, mert…- kezdte újra Seb, de most sem tudta végig mondani.

- Hát pedig jobban tennéd! Ott van Míra, tűnjetek el megint valahova kettesben!- azzal sarkon fordult, és mindkettőnket félrelökve berohant az épületbe.

- Ez nehezebb lesz, mint hittem- sóhajtott Seb.

- Pedig meg kell tanulnod kezelni, ha feleségül akarod venni…

- Kénytelen leszek-, mosolyodott el a gondolatra- szerintem hagyjuk most, hogy megnyugodjon egy kicsit, és lehessen vele beszélni- javasolta.

- Szerintem is- sóhajtottam, majd mi is lefelé indultunk. Visszamentem a szobámba, ahol Chuck várta izgatottan a fejleményeket.

- Na??- kérdezett rá, mert nem mondtam semmit.

- Semmi értelme, meg sem hallgatja, amit próbálunk neki elmondani- sóhajtottam- makacs.

- A te testvéred, mit vártál!?- nevetett, próbálva ezzel oldani a felszültséget.

- Köszi Chuck, ezzel most nem segítesz…- dőltem végig az ágyon sóhajtva.

- Jaj Míra, rossz így látni téged! Tudod, mire emlékeztet?- ült le mellém.

- Nem. Mire?- néztem fel rá.

- Arra, amikor elmentem hozzád Londonba télen. Ugyan olyan boldogtalan vagy most is, mint akkor.

- Ez az Chuck, ha a halott vőlegényemre emlékeztetsz, attól biztosan jobban fogom érezni magam! Esetleg még beszélhetünk Pierre-ről, és akkor már végképp teljes lesz a lista- fordultam a hasamra, és egy párnába fúrtam az arcom.  

- Nem állt szándékomban. Na gyere ide, próbálj meg egy kicsit megnyugodni!- húzott magához, és átölelt- minden rendben lesz, Jenna szeret téged, és amint lecsillapodott, meg fogja érteni, hogy nem történt semmi.

- Neked legyen igazad- feküdtem a mellkasára- de miért kell nekem mindent elrontanom, Chuck?- szipogtam- először Pierre-el, aztán Jace-el, és most Jennával… mindenkit el fogok üldözni magam körül, aki valaha szeretett!?

- Ne beszélj már butaságokat!

- Ez nem az!

- De igen, az! Nézd Míra…

- Inkább ne beszéljünk róla, jó!?- hunytam le a szemem nagyot sóhajtva. Jó érzés volt, ahogy Chuck átölelt, megnyugtatott egy kicsit, és pont erre volt szükségem. A fejem annyira tele volt, a Jennás dologgal, de közben még Holly titokzatos telefonbeszélgetését sem tudtam elfelejteni, és kezdett már egy kicsit túl sok lenni nekem ez az egész.

- Hé, mi folyik itt, miért áll a bál!?- rontott be Pierre az ajtón.

- Hé ember, kopogásról nem hallottál még!?- szólt rá Chuck.

- Bocs, nem tudtam, hogy zavarok…- nézett rajtunk végig. Felpillantottam Chuck-ra, és akkor jöttem rá, hogy elég érdekes, és félre érthető, hogy összebújva fekszünk az ágyon… félreértésekből pedig mára már bőven elég volt.

- Nem zavarsz- ültem fel- hogy érted azt, hogy mi folyik itt?- töröltem le a kézfejemmel az arcom.

- Jenna sír, Seb ideges, és senki nem tudja, hogy mi van… és ezek szerint te is sírsz- nézett rám. Nem tudtam eldönteni az arckifejezéséből, hogy inkább odajönne megvigasztalni, vagy kárörvend a szomorúságomon.

- Jenna bekattant, és kiabált Miri-vel…

- Nem Chuck- vágtam közbe- ez most nem rólam szól. Jen azt hiszi, hogy Seb megcsalja őt, velem, mert Seb meg akarja kérni Jenna kezét, és segítettem megvenni a gyűrűt neki- hadartam el ismét, ahogy az előbb Chuck-nak is.    

- Most vagy te magyarázol hülyén, vagy ennek így semmi értelme nincsen…- vakargatta a fejét.

- A második. De ha én hülyén magyarázok, akkor légy szíves a húgommal értesd meg te, hogy mi a helyzet!

- Hát meg is teszem!- fordult sarkon.

- Nem, várj!- ugrottam fel- Pierre ne csináld! Épp elég ember folyt már bele ebbe az ügye, nem kell neked is!- rohantam utána.

- Miért, az talán jobb, hogy mindenki sír, meg ideges?

- Kérlek!- kaptam el a karját.

Mielőtt még válaszolhatott volna, Holly jelent meg az ajtóban.

- Szívem! Valamit…- hallgatott el a mondat közepén, és idegesen ránk bámult. Rögtön visszarántottam a kezem Pierre-étől, de már késő volt, Holly gyilkos tekintettel meredt rám. Remek!- gondoltam magamban.

- Azt hiszem megyek, és megkeresem Jennát!- jelentettem ki, majd gyorsan kiiszkoltam a szobából. A folyosón végig futottam, bár azt sem tudtam, hová. Eszemben sem volt megkeresni a húgomat, egyedüllétre volt szükségem.

Úgy tűnt, semmi nem jön most össze nekem, mindent csak összekavartam, és őszintén szólva, ebből kezdett nagyon elegem lenni.   Magamból kezdett elegem lenni, hogy semmi nem úgy megy, ahogy kéne, ahogy szeretném. Minek kellett halljam azt a hülye telefonbeszélgetést, akkor legalább amiatt nem aggódnék!? Anélkül is lenne elég bajom… de nem, természetesen nekem ebbe is bele kellett keveredni, mint úgy mindenbe általában.

Letöröltem a könnyeimet, amik időközben újra patakokban kezdtek folyni, vettem egy nagy levegőt, lehunytam a szemem, és megpróbáltam egy kicsit megnyugodni. Már ott volt a fejemben a számomra legjobbnak tűnő megoldás, csak el kellett határozzam magam… szépen összepakolok, hazamegyek Kanadába, elköszönök mindenkitől, és elköltözöm. Jó messzire. Talán Párizsba, vagy Milánóba… ott jobban menne a munka, és kevesebbet tudnék azon gondolkodni, hogy mit hagytam a hátam mögött.

Ezen a ponton tényleg komolyan is gondoltam ezt. Összeszedtem magamat, és visszaindultam a szobánkba. Örültem, hogy üresen találtam, így senkinek nem kellett magyarázkodnom, hogy miért csomagolok, és senki nem akart maradásra bírni. Talán nem megoldás elfutni a problémák elől, de mi van akkor, ha te magad vagy az, aki okozza a problémákat…?