You've changed my Life - 46. rész

Sziasztok! :)

Ugyan az előző részhez nem sok visszajelzést kaptam, azért ígéretemhez híven - mivel hétfő van- hozom a frisst a YCML-ből. Nem tudom, milyen ütemben fogom tudni hozni a részeket ebből a sztoriból, mivel nehezen haladok az írásával, de igyekszem! :)
Jó olvasgatást! :)


 46. rész: Érzések

Nem hallottam az ajtó nyílását, fogalmam sem volt, mióta állhatott ott Pierre, és mennyit hallhatott a beszélgetésünkből.

- Míra, miről van szó!?- türelmetlenkedett.

- Én neked nem mondok semmit- fordultam felé lassan a kezeimet karba fonva a mellkasomon- úgysem hiszel nekem, akkor miért tenném?- lepleztem az ijedtségem és a zavartságom daccal.

- Holly csak ki akar használni téged, a gyerek pedig nem a tiéd!- szúrta közbe Jenna, mielőtt Pierre bármit reagálhatott volna a megjegyzésemre.

- Tessék??- fordult most a húgom felé döbbenten.

- Ez a helyzet- bólogatott Jen- sajnálom, de ez az igazság. Tudom, hogy nehéz elhinni, és tudod hogy nem állítanám, ha nem lennék biztos ebben, de…

- Várj, mitől vagytok ebben olyan biztosak?- szegezte egyenesen nekem a kérdést Pierre.

- Engem hagyj ki ebből, Jenna kutakodott más szennyese között!- emeltem fel védekezően a kezemet.

- Annyira állítottad, hogy Holly veszélyes, akkor most miért nem állsz ki a dolog mellett? Te is tudod, hogy így van!- forgatta a szemét a húgom.

- Igen, persze hogy tudom! Ne engem győzködj!- mutogattam Pierre felé- nekem nem hitte el, ha majd kiszúrja a szemét az igazság, akkor majd talán!- léptem ki az ajtón, ugyan úgy bevágva magam után, ahogy percekkel ezelőtt Holly tette. Nem volt türelmem magyarázkodni Pierre-nek, és kedvem sem sok, miután úgy lehordott a múltkor. Kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni az egészből, de azért annyira nem, hogy bele is folyjak a dolgok alakulásába.

Egy jó fél órát sétálgattam a hotel kertjében, majd letelepedtem egy padra, és élveztem a napsütést. Végre ki tudtam kapcsolni az összes gondolatomat, végre felszínre került, hogy milyen is ez a csaj valójában, innentől már nem rajtam állt, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Én megtettem mindent, ennél többet már nem tudok, és nem is kell.

Premier plánból néztem végig Holly drámai távozását, egész hiteles jelenetet rendezett. Sírt, könyörgött Pierre-nek, bizonygatva hogy szereti, és ő nem olyan, hogy ezt megtegye vele. De persze nem hatotta meg, már Pierre-nek is megjött az esze, úgy tűnik. Valahogy nem tudtam sajnálni egyikőjüket sem, Holly-t érthető okokból, Pierre-t pedig azért, mert a saját hülyesége juttatta ide. Bár azért egy kicsit viaskodtam az érzelmeimmel, megfordult a fejemben egy röpke pillanatig, hogy meg kéne nézzem, hogy van, de aztán elvetettem a gondolatot. Rossz lehetett ugyan most Pierre-nek, hiszen nem kicsit vágták át, de majd kiheveri. Bár számítanom kellett volna arra, hogy ő viszont nem fogja szó nélkül hagyni az esetet… és igen, tökéletesen ismertem őt, alig hogy végig futottak ezek a gondolatok az agyamon, már hallottam is a lépteket magam mögül. Nem kellett megforduljak ahhoz, hogy tudjam, ki áll mögöttem.

- Nem akarok beszélni, Pierre- jelentettem ki lehunyt szemekkel.

- Nem is kell- sétált a pad mögé, amin ültem, és a vállamra tette a kezeit- csak szeretném megköszönni, hogy törődsz velem- hajolt le hozzám.

- Hát… nincs mit- mondtam ki halkan.  

- De igenis van. Csak mostanában kezdek rájönni, hogy mit tettem anno. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat és fejtörést okoztam neked, sajnálok mindent!- azzal elhúzta a kezeit, és otthagyott. Szükségem is volt most arra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Nem számítottam rá, hogy ennyire hamar és ilyen tisztán át fogja látni a dolgokat. Mondjuk nem kellett volna, hogy ekkora meglepetésként érjen, valószínűleg a Holly-val töltött időszak ráébresztette, hogy mit is keres egy nőben.

Eltelhetett vagy egy jó óra, mire összeszedtem a gondolataimat, és felmentem a szobába. Legnagyobb meglepetésemre egy nyitott bőröndöt találtam az ágyon, félig tele cuccokkal.

- Chuck!?- kiáltottam el magam.

- Igen?- jött elő a fürdőből, egy újabb adag cuccot hozva, amit csak úgy beszórt a bőröndbe.

- Mit csinálsz?- kérdeztem furán nézve rá.

- Mit csinálnék?- nézett ő is vissza rám, ugyan olyan arckifejezéssel- holnap haza utazunk, valamikor össze kell pakolni!

- Már holnap?- kerekedett el a szemem- ilyen gyorsan eltelt ez a pár nap!?

- Hát eseménydús volt, az biztos- mosolyodott el- mi lesz most így kettőtökkel?- tette fel a kérdést, amin még én magam sem mertem elgondolkodni. De nem kellett magyaráznia, hogy mire és kire gondol, nagyon jól tudtam. Bár nem volt meglepő, hogy máris tudja. Itt gyorsan terjednek az információk…

- Fogalmam sincs- ingattam a fejem- át kell gondolnunk…

- Ha tényleg ennyit gondolkodnátok, mint amennyit mondjátok, akkor nem csinálnátok ennyi hülyeséget- nevetett fel.

- A helyedben én inkább a saját dolgaimmal foglalkoznék!- vágtam oda duzzogva.

- Mi csak jót akarunk nektek, Míra- csukta le a bőröndöt, és félretolta, leült az ágyra, és maga mellé húzott- tudod, erre valók a barátok, hogy segítsenek abban, hogy boldog lehess.

- És te honnan tudod azt, hogy boldog vagyok-e Chuck!?- néztem rá,

- Látom rajtad!- rándított egyet a vállán, és elmosolyodott.

- Sok mindent lehet színlelni!- fordultam el inkább.

- Nem- ingatta a fejét- nézz rám- nyúlt az állam alá, és maga felé fordította az arcom- tudod honnan tudom, hogy mikor vagy boldog?- finoman megráztam a fejem, így folytatta- hát, amikor megismertelek, 5 évvel ezelőtt, egy kicsit fiatal és meggondolatlan voltál még, de tele energiával, életörömmel, és ha nagy ritkán előfordult, hogy fáradtan bámultál a semmibe, a szád széle akkor is felfelé görbült. Ez volt az egyik véglet. A másik pedig, az idén télen, London… Míra, rád sem lehetett ismerni! Ritka volt, hogy elmosolyodtál, az arcod sápadt volt, és bele volt írva a szemeidbe, hogy boldogtalan vagy. Persze amikor odafigyeltél, akkor mindezt nagyon ügyesen eltakartad, de előlem nem tudtad teljesen, én ahhoz túl jól ismerlek.

- És most mi a diagnózisod, boldog vagyok?- mosolyodtam el halványan.

- Már nem a London-állapotban vagy, de még nem is az 5 évvel ezelőttiben!- jelentette ki egy kis gondolkodás után.

- Tudod Chuck, soha nem leszek már ugyan az, aki 18 évesen voltam. Amúgy meg ha csak fele annyi időt fordítottál volna barátnő keresésre, mint amennyit az én változó lelki állapotom elemzésére, már rég házas lennél!- kezdtem el nevetni.

- És akkor mégis ki akadályozta volna meg, hogy hozzámenj Jace-hez?- vonta fel a szemöldökét.

- Akkor valószínűleg senki- hagytam rá.

- Így van, és még mindig a London-állapotban lennél.

- Chuck nincs ilyen, hogy London-állapot, ott is boldog voltam, a magam módján!- fakadtam ki.

- Had fordítsak; próbáltad elhitetni mindenkivel, hogy az vagy!- forgatta a szemét.

Nagyot sóhajtottam, kinyitottam a szám, hogy mondja valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hogy ismerhet ennyire jól!? Honnan tud ennyit rólam? Talán nem is miattam vagy Pierre miatt tett ennyit annak érdekében, hogy visszaköltözzek Kanadába…? Nem ennek így semmi értelme sincsen!

- Chuck, kérdezhetek valamit?- böktem ki végül, mire ő csak szótlanul bólintott- nem, inkább mégsem!- visszakoztam gyorsan, és elnéztem.

- Halljam azt a kérdést!- húzott magához, és felemelte az állam, hogy muszáj legyek ránézni.

- Nem, tényleg nem fontos- motyogtam ijedten. Mégis mit kérdezhettem volna, hogy szeret-e? Tudni akartam a választ, de valahogy mégsem. Mi van, ha Chuck valami többet érez? Lehetnének a dolgok még ennél is bonyolultabbak…??