The fight is far from over - 11. rész

Sziasztok! :)

Na, hát mivel csütörtök van, megint itt vagyok! Azt mindenki eldöntheti, hogy örül-e ennek, vagy sem... :D na de; hoztam Nektek a TFIFFO következő részét, amiben- mint ahogy azt ígértem- végre kiderül ez a nagy-nagy titok! (ami szerintem végig tök egyértelmű volt :D)
Szóóval, itt a 11. rész, jó olvasgatást! :)

u.i.: én erre a sztorira még mindig úgy tekintek, mint az "új sztori", de most már elolvastátok az első 10 részt, nagyjából képet kaptatok róla, hogy milyen is (/lesz). Arra kérnélek Titeket, hogy írjatok nekem egy kis véleményt úgy általánosságban az egész történetről, hogy eddig hogy tetszett (esetleg Lizzy-ről, ha van valami vélemény). Ha volt ilyen, mi volt nagyon jó, vagy esetleg nagyon rossz benne, van-e valami, ami el van túlozva, esetleg valami, ami hiányzik belőle...? értitek, mire gondolok! Tényleg boldoggá tennétek vele! :))

11. rész: A hülyeség csőstül jön

- Azt hiszem, igazad van- sóhajtott- hát akkor… jóéjt Lizzy.

- Jóéjt Chuck- suttogtam bele az éjszakába, miután eltűnt az erkélyajtóban, és félig a hidegtől, félig a vágytól remegve bámultam utána a sötétbe.

Szédültem, mindkét kezemmel görcsösen markoltam a korlátot, hogy ne essek össze. Mi az isten történik? Mi volt ez? Hogy? Miért? Kétségbeesetten kerestem a válaszokat, de semmit nem találtam… és valahogy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.

Visszabotorkáltam a szobámba, óvatosan nyitottam az ajtót, nehogy felébresszem Pierre-t. De azt hiszem, ezt már így is, úgy is buktam, ugyanis az ágy szélén ülve várt rám.

- Hát te? Minden éjjel kimászkálsz?- mosolygott rám, célozva a múltkorira, amikor éjjel összefutottunk. Szó szerint.

- Csak ha nem tudok aludni- feleltem. Még mindig remegett a hangom, és a lábam is, ezért inkább megálltam az ajtóban.

- Minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott- jött oda hozzám aggódva.

- Persze, minden oké- úgy gondoltam, nem kell feltétlenül tudnia erről a kis… dologról ami Chuck is köztem történt. De mi is történt? Erre én is nagyon, nagyon szerettem volna választ kapni!

- Lizzy, értékelném, ha nem néznél hülyének- forgatta a szemét- mi baj?

Most mit mondjak? Talán azt, hogy „bocs, ráizgultam az egyik legjobb haverodra, de semmi vész, tényleg minden rendben!” kötve hiszem, hogy ez lenne most az ideillő mondat.

- Csak nem érzem magam túl jól- feleltem végül vonakodva, és igen, ezzel még nem is hazudtam.

- Hívjak orvost?

- Pierre, ez olyan, mintha rohammentőt hívnál egy horzsolás miatt. Teljesen felesleges!- fakadtam ki- beveszek egy gyógyszert, alszom, és minden tuti lesz!

- Ha te mondod- hagyta rám, de látszott rajta, hogy nem győztem meg túlságosan.

- Nem kéne neked aludnod? Holnap kezdtek, nem?- jutott eszembe.

- Nem- ingatta a fejét- még van két szabad napunk. Csak előbb jöttünk, mert nem akartalak túl sokáig egyedül hagyni- nézett rám aggódva- Liza, érzem, hogy valami nincs rendben.

- Sajnálom Pierre, nem tudom, miről beszélsz. Igen, kissé stresszes vagyok mostanában, de ez azért még nem valami halálos betegség- magyaráztam, amire ő csak egy vállrándítással felelt. Egyelőre ennyiben hagyta, inkább aludtunk. Sajnos tudtam, hogy igaza van. Valami nincs rendben…

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki ugrál az ágyamon.

- Nem tudom ki vagy, de húzz már el innen!- nyögtem álmosan.

- Te még aludhatsz, Pierre-t akarom felkelteni- válaszolt az illető. Erre én felültem, hogy megnézzem, kitől is kapom ezt a nagyszerű ébresztést.

- Kedves David, mégis hogy aludjak, ha az ágyamon ugrálsz!?- röhögtem el magam, de inkább csak kínomban.

- Nem tudom, oldd meg!- ugrált tovább, mire én elkaptam a bokáját, és lerántottam az ágyra. Egyenesen Pierre-re esett, aki erre kiborult az ágyból, én meg úgy elkezdtem nevetni, hogy már levegőt se kaptam.

- Ki az anyám borított ki az ágyból?! Hogy az a…- kezdett el Pierre ordenáré módon káromkodni.  

- Én voltam- jelentette ki büszkén David, hatalmas mosollyal az arcán.

- Ó, hogy folytál volna le apád lábán…

- Pierre!- szóltam rá- azért ezt mégse kéne…- de mielőtt még befejeztem a mondatomat, ő már felpattant, és David után rohant. Én meg csak röhögtem rajtuk. Kimentem a konyhába, hogy reggelit csináljak, de ott sem éppen szokványos látvány fogadott.

- Jeff, Seb, mit csináltok!?- akadtam ki, de közben nevetnem is kellett.

- Dobálom Jeff-nek a gabona pelyhet, ő meg elkapja szájjal- jelentette ki ragyogó arccal Seb.

- Azt látom- röhögtem, ugyanis a földön mindenütt az a csokis cucc volt szétszórva.

- Hogy simulna ki az EKG-d, te állat!- hallottuk David kiabálását a nappaliból, mire mind kicsődültünk. Pierre a nappali közepén fetrengett a röhögéstől, én meg próbáltam rájönni, hol is van David.

- David, mit csinálsz a kanapé mögött?- kérdeztem tőle, mikor végre megláttam.

- Belöktem- jelentette ki Pierre, most az ő feje hasonlított egy elégedett 5 évesére.

- Nem mondod, pedig én tök azt hittem, hogy az átjárót keresi Narniába…- forgattam a szemem.  

- Az a szekrényben van!- szólalt meg Jeff.

- Jeff, te olyan hülye vagy, ha kettővel több IQ-d lenne, már elmehetnél sült krumplinak!

- Miről maradtam le?- jelent meg Chuck is. Nekem a hideg futott végig a hátamon, és remegni kezdett a kezem, gyorsan inkább összefűztem a mellkasom előtt, hátha így nem látszik majd.

- Semmi érdekesről- legyintett Seb unottan- menjünk reggelizni, éhes vagyok!

Persze erre mindenkinek eszébe jutott, hogy enni kéne, és megrohamozták a konyhát. De a srácok még kajálás közben sem bírtak nyugton lenni.

- Mi van, betegek vagytok, vagy mi, hogy nem bírtok a seggeteken maradni!?

- Én mindig beteg vagyok-, jelentette ki erre komoly képpel Seb- lehet, hogy fertőző is.

- Tudod mit Seb?- fordult felé David- szerintem neked egy iszonyat nagy gumiban kéne aludnod!

Én persze erre félrenyeltem a röhögéstől, meg a többiek is fulladoztak. Majd nagy nehezen sikerült befejezzük a reggelit, és még mindenki életben volt. Jeff és Seb összetakarították a csokis zabpelyhet, majd beültünk mind a nappaliba.

- Csináljunk már valamit- szólalt meg Pierre.

- Jó, és mit?- Chuck.

- Menjünk fel a medencéhez- javasolta David.

- Rendben, menjünk!- pattantak fel a srácok, menet közben leszórták a pólóikat, és egy szál alsóban rohantak ki a lakásból :D Én már csak röhögtem rajtuk, majd elmentem átöltözni.

- Na, mi az ábra srácok, megfulladt már valaki?- értem én is fel a medencéhez. Nem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire bámulnak, főleg Chuck.

- Szia hugi- mászott ki Pierre a medencéből, majd odajött hozzám, és megölelt.

- Jesszus, te vizes vagy!- sikítottam, mert nagyon hideg volt.

- Nem már, tényleg?- röhögött Pierre.

- Hát Liz, ha ezt nem mondod, szerintem hülyén halunk meg- David.

- Ne aggódj David, ti így is, úgy is hülyén fogtok meghalni!- nevettem.

- Igen? Na ezért még kapsz!- kezdett el kergetni a medence körül. Majd elkapott, de együtt beborultunk a vízbe.

- Ne máár, most elcsesződött a hajam!- hisztizett David.

- Legalább illik hozzád- nevetett Jeff.

- Hogyhogy?

- Hát te is el vagy cseszve!

- Jeff, ha ennél nagyobb bunkó lennél, már az ajtón se férnél be!

- Uh, ezt most jól megmondtad neki David- röhögött Chuck.

- Ja, kemény vagy! Mint a háromnapos mélyhűtött teveszar!- kontrázott még rá Pierre is.

- Srácok, ti ilyeneket honnan szedtek?- kérdeztem, és már a könnyeim is folytak.

- Csak úgy jön magától- vont vállat Seb.

- Ja, hát a hülyeség csőstül jön- jegyeztem meg.

Ezek után a srácok végre egy kicsit megnyugodtak, labdáztunk meg úszkáltunk, majd mikor meguntuk, mentünk megszárítkozni. Ezután csináltam nekik ebédet, a délután pedig filmnézéssel telt, egészen addig, amíg el nem kezdtünk készülődni az esti buliba.