You've changed my Life - 47. rész

Sziasztok! :)

Ismét itt vagyok, hiszen hétfő van, ami azt jelenti, hogy: új rész a YCML-ból! :) ez most a 47. fejezet, és rossz ezt kimondani, de lassan-lassan, közeledik ennek a sztorinak is a vége... na nem kell aggódni!! Kb. 60 részes lesz a történet, tehát még azért van hátra elég sok, és még elég sok minden is fog történni! ;)
Jó szórakozást az új részhez!

 47. rész: Kétségek

Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Chuck esetleg többet is érez irántam. Képtelen voltam eldönteni, hogy vajon csak én látok bele mindenféle hülyeséget a törődésébe, vagy tényleg több ez már, mint baráti szeretet.

A sötétbe bámulva feküdtem a hátamon, és nem bírtam dűlőre jutni a gondolataimmal. Nem mertem Chuck felé nézni, aki egyenletesen szuszogott az ágy másik felén. Szerettem volna valakivel ezt megbeszélni, de rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi időben ő volt az, akinek mindent elmondtam. Sóhajtva ültem fel az ágyban, és a telefonom után nyúltam. 2:34-et mutatott a kijelző.

Valószínűleg minden épeszű ember alszik ilyenkor, és nem ilyeneken töri a fejét- gondoltam magamban. „Ébren vagy még?”- pötyögtem be ezt a három szót, majd elküldtem az üzenetet a húgomnak, és meredten bámultam a kijelzőt. Pár perc múlva rezegni kezdett a telefon, mire úgy megijedtem, hogy majdnem eldobtam. Gyorsan megnyitottam a húgom válaszát. „Tőled már ilyenkor sincs nyugta az embernek?:D”- állt benne.

„Vicces vagy… szükségem lenne rád, tudunk beszélni?”- küldtem el a válaszom.

„Gyere ki a folyosóra”- írta a következő üzenetet kb. fél perc múlva. Több se kellett nekem, kimásztam az ágyból, és az ajtóhoz siettem. Mielőtt kiléptem volna, rájöttem hogy talán nem ártana felvennem valamit, és nem egy szál semmiben kimenni. Chuck ruhái ott voltak a széken, gyorsan belebújtam a pólójába, ami majdnem a combom közepéig ért, szóval a célnak tökéletesen megfelelt.

A folyosón Jenna már ott várt engem, kissé álmos fejjel.

- Na mondd gyorsan, és hadd menjek vissza a… jaj Miranda, ugye nem!?- élénkült fel egy pillanat alatt.

- Mit nem?- néztem rá értetlenül.

- Te lefeküdtél Chuck-al?!- inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.

- Mi? Nem!- tiltakoztam, de azért kicsit megijesztett, hogy erre így reagált- miből gondolod!?

- Hát csak a pólója, és… én azt hittem. Hát, most rám hoztad a frászt!

- És miért lenne olyan nagy baj, hogyha megtettem volna?- kérdeztem.

- Nézd… Pierre végre most belátta, hogy hülye volt, kidobta ezt a ribancot is, és most lelki beteg. Szerinted hogy esne neki, hogyha megtudná, hogy lefeküdtél az egyik legjobb barátjával?

- Nem tudtam, hogy nekem tekintettel kell lennem a lelkivilágára, csak ő szarhatja le, hogy én mit érzek!?- bukott ki belőlem dühösen.

- Míra, te hajtottad el őt- emlékeztetett Jenna szolidan.

- Persze, minden az én hibám… lehet, hogy inkább tényleg le kellett volna feküdjek Chuck-al, csak hogy azt is a fejemre olvashasd. Bár még megtehetem…

- Ne csinálj már hülyeséget!- kapta el a karom Jen- gyere, nyugodj meg- húzott magával, be az ő szobájukba, és lenyomott az ágyra.

- Oké, higgadj le, és mondd el, hogy miért akartál beszélni velem?!

- Hol van Seb?- néztem körül, figyelmen kívül hagyva a húgom mondatát.

- A hülye haverja lelkét ápolgatja odaát. De most nem róluk van szó, hanem rólad- ült mellém Jenna- mondd, mi a baj?

Nagy levegőt vettem, és elmeséltem neki a beszélgetésünket, a feltételezésemet, és mindent. Egyszer sem szakított félbe, csak bólogatott, és türelmesen hallgatta a kb. 20 perces beszámolómat.

- Hát nem tudom Míra- szólalt meg, mikor befejeztem- szerintem Chuck szeret téged, de nem úgy. Csak látja, hogy szomorú vagy, és magányos.

- Én is azt hittem, de… nem tudom Jenna, olyan gyengéd, és törődik velem…

- Igazán nem akarlak kiábrándítani, de szerintem egy kicsit többet látsz bele ebbe az egészbe, mint ami.  

- Lehet- hagytam rá, de nem győzött meg túlságosan.

- Szeretnéd, hogy megkérjem seb-et, hogy beszéljen vele?- ajánlotta fel Jenna.

- Nem tudom- sóhajtottam tanácstalanul- nem akarok ebbe belerángatni másokat is. Jobb lenne, ha letudnánk ezt egymás között- hallgattam el egy pillanatra, majd visszatértem az előző gondolatmenetemhez- Chuck mindig olyan rendes velem, nagyon sok mindent köszönhetek neki. Mi van, ha vele végre boldog lehetnék…?

- Figyelj Míra. Szerintem te nem Chuck-ra vágysz, hanem szeretetre, és törődésre. Tudom, nem esik túl jól ezt hallani, de én így látom- karolta át a vállam. Igaza volt, tényleg elég rossz érzés volt, nem is válaszoltam neki semmit, nem nagyon tudtam volna- tudod mit? Most ne rágódj ezen, menj szépen vissza aludni, holnap hazamegyünk, innentől nem lesztek sülve-főve együtt, neki, neked és Pierre-nek is lesz ideje gondolkodni, hogy ki mit érez- javasolta.  

- Talán igazad van- sóhajtottam- köszönöm Jenna, és ne haragudj, hogy az éjszaka közepén zaklattalak.

- Semmi baj- ölelt meg ismét, és bíztatóan rám mosolygott. Visszakísért a szobámig, még egyszer a lelkemre kötötte, hogy ne aggódjak, majd minden elrendeződik. Bár érdemi választ igazából nem kaptam a kérdéseimre, de ettől függetlenül tényleg megnyugtatott egy kicsit, hogy beszéltünk, és ezek után, magamat is megleptem, de egész könnyen álomba merültem.

Másnap reggel korán keltünk, és egy gyors reggeli után a reptér felé vettük az irányt. Azt hiszem egy emberként sóhajtottunk fel megkönnyebbülve, amikor a gép kerekei elemelkedtek a kifutópályáról. Ezt a kis San Diego-i kiruccanást sokkal nyugisabbra terveztük, senki nem számított arra, hogy ennyi nem várt fordulat kavarja majd fel ennek a pár napnak az eseményeit. Persze nem mondhatnám, hogy mind negatív lenne, sőt. A húgom immár boldog menyasszony volt, a srácok pedig majd kibújtak a bőrükből örömükben, hogy megszabadultak Holly-tól. Még talán Pierre is egy kicsit oldottabban viselkedett, és derűsebb hangulatban volt, mint az indulás napján. Én is sokkal felszabadultabb lettem, és mosollyal az arcomon figyeltem a repülő ablakán keresztül, ahogyan távolodik a város.

Nos, mindent összevetve azt hiszem mondhatjuk azt: jól sikerült ez az utazás…!