You've changed my Life - 48. rész

Sziasztok! :)

Szóval, ha hétfő, akkor YCML! :) szerencsére az elmúlt napokban volt egy kis időm írni is, ugyanis a drága iskolámban ma tanítás nélküli munkanap volt, így a mait is hozzácsapva, jó hosszú hétvégém volt :)
Még egy kis újdonság a rész mellett: a "You've changed my Life" fül alatt a szereplők listáján most már megtaláljátok Richie-t is! :)
Kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni ehhez a részhez... hát, jó szórakozást! :)

48. rész: Kellemetlen „meglepetés”

Miután hazaérkeztünk San Diegóból, én ismét anyuéknál töltöttem pár napot, már amennyit otthon voltam. Ugyanis Richie-vel ismét belevetettük magunkat a munkába, pótolni kellett pár kimaradt fotózást, jöttek az újabb felkérések, szóval nem ülhettünk tétlenül, de őszintén szólva jó is volt egy kicsit, hogy le voltak kötve a gondolataim, és nem nagyon értem rá a magánéletemen agyalni.

- Halló?- emeltem a fülemhez a telefonomat, miközben fél kézzel igyekeztem felrángatni magamra a nadrágomat. Persze késésben voltam, és ennek a szarnak is most kellett csörögnie…

- Hello Míra, Harry vagyok- szólalt meg a vonal túlsó végén egy vidám hang.

- Öö szia Harry- böktem ki zavartan, szünetet tartva a félkezes öltözködési kísérletben. Lázasan kutattam az agyamban bárminemű emlék után, ami a Harry nevet tartalmazta… sikertelenül.  

- Harry Hart, ingatlanos. Tudod!- emlékeztetett nevetve, amiért rendkívül hálás voltam.

- Igen, persze!- csaptam a homlokomra, és innen már gyorsan kapcsoltam- találtál nekem megfelelő lakást?- kérdeztem izgatottan.

- Pontosan ezért hívlak! Mikor tudnál jönni megnézni?

- Akár ma délután!- vágtam rá azonnal.

- Remek- azzal lediktálta a címet, egyeztettünk időpontot, és elégedetten raktam le a telefont. Jó volt ugyan anyuéknál lakni egy kicsit, de nem maradhattam örökre, szükségem volt saját otthonra. Az elégedettségemből hamar kizökkentett Richie hívása, ami eszembe juttatta, hogy talán ahelyett, hogy a tükör előtt állok bugyután vigyorogva, félig felhúzott nadrággal, esetleg készülődnöm kéne, mert már így is késésben vagyok… 

Miután végeztem a fotózással, hazaérve elújságoltam a szüleimnek, hogy megyek lakást nézni. Persze nem voltak oda az örömtől, de megértették. Együtt megebédeltünk, közben pedig elmeséltem nekik nagy vonalakban az utazást (mert az elmúlt pár napban erre még nem nagyon volt érkezésem), persze néhány apróbb részletet kihagyva. Az eljegyzést sem említettem, meghagytam a húgomnak. Azért reméltem, hogy anyuék normálisan fogják fogadni, Seb-et ugyan úgy nem kedvelték, ahogy anno Pierre-t, pedig Seb sokkal rendesebb srác, semmivel nem vívta ki anyuék ellenszenvét, és el is határoztam, hogy ha balhé lesz ebből, akkor én keményen ki fogok állni mellettük.  

Még akkor is ezek jártak a fejemben, amikor a Harry-vel való találkámra készülődtem. Egy egyszerű, de mégis elegáns fehér ruha mellett döntöttem, ami remekül kiemelte a nap barnította bőröm, a hajamat laza lófarokba kötöttem, és feltettem egy finom sminket. Miközben belebújtam az egyik magas sarkú szandálomba, bosszankodva állapítottam meg, hogy túl sok cipőm van, és egy örökkévalóság lesz, mire minden holmimat átviszem az új lakásba. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, elbúcsúztam anyutól, aki még futólag sok szerencsét kívánt a lakásvásárláshoz, ami ugyan nem hangzott túl őszintén, de kedves gesztus volt.

- Szia Harry!- integettem neki mosolyogva, ahogy kiugrottam a taxiból.

- Hello Miranda!- lökte el magát a kerítéstől, aminek eddig hanyagul neki támaszkodva várakozott- kész vagy megcsodálni az új otthonod?

- Remélem- bólogattam izgatottan, és követtem őt a kikövezett ösvényen.

- Új építésű társasház, a szomszédok tűrhetőek, 3. emeleti lakás, elég jó környék- magyarázta, miközben a lépcsőn mentünk felfelé- 2 szoba, nappali, konyha, fürdő és még egy erkélyed is van.

- Jól hangzik!- lelkesedtem. Felértünk a harmadikra, Harry babrált egy sort a zárral, majd kitárta előttem az ajtót, egy mozdulattal jelezve, hogy menjek csak előre. A lakás azonnal lenyűgözött, bútorozatlan volt még ugyan, de a nagy ablakoktól tágas, és világos lett a tér, pontosan olyan volt, amilyet szerettem volna, a berendezésben pedig úgyis Jenna segítségét akartam kérni.

- Csodás, megveszem!- csaptam össze a két tenyerem boldogan, miután körbejártunk minden szobában.

- Renden- mosolyodott el Harry- megbeszélhetnénk a részleteket valami kellemesebb helyen.

- Héé, a leendő otthonom kellemes hely!- tettettem felháborodást.

- Oké, ne haragudj- szabadkozott- úgy gondoltam, hogy egy kávé mellett, vagy ilyesmi…

- Rendben, menjünk- egyeztem bele. Harry bezárta a lakást, majd taxiba ültünk, és egy közeli kávézó felé vettük az irányt, ahol aztán mindent átbeszéltünk.

- Azért csak lenne még egy kérdésem. Feltéve, ha nem találod túl indiszkrétnek…- tűnődött el Harry az utolsó korty kávéját kevergetve.

- Mit szeretnél tudni?- érdeklődtem óvatosan.

- Igazából csak csodálkozom. Híres modell vagy, az ilyen csajok 12 hálószobás, medencés, csilli-villi palotákat vesznek, nem pedig 2 szobás panellakást…

- Oh. Azt hittem nem tudod…- babráltam az üres kávéscsésze fülével.  

- Míra ne már, még a hülye is tudja, hogy ki vagy!- nevetett fel.

- Nos, hát akkor csak simán nem olyan vagyok, mint az átlag- mosolyodtam el megkönnyebbülve, hogy igazából semmi indiszkrétet nem kérdezett- meg amúgy is… mit csináljak én egy 12 szobás luxusvillában egyedül!?

- Egyedül?- ismételte meg az utolsó szavamat hitetlenkedve.

- Igen, egyedül. Nézd, nem tudom melyik szennylapban, és mit olvastál, de nincsen senkim- sóhajtottam fáradtan. Mikor akad már le végre a kanadai sajtó a magánéletemről!?

- Most épp nem az újságok szítják a kedélyeket- jegyezte meg.

- Hanem?- pillantottam fel rá kérdőn.

- A netes fórumokon a rajongók. Már van „Team Pierre” és „Team Richie”.

- Ugye ezt most nem mondod komolyan!?- vágtam egy fájdalmas grimaszt- mindegy, csinálják csak… mit tehetnék…?- legyintettem lemondóan.

- Ne haragudj, hogy felhoztam- szabadkozott- remélem, nincs harag?!

- Semmi gond, kezdek hozzászokni- rándítottam meg a vállam.

- Oké, vissza az eredeti témához! Holnapra megírom az adásvételi szerződést, és amint átutaltad a pénzt, meg is kapod a kulcsokat és költözhetsz. Jó?

- Tökéletes- mosolyodtam el elégedetten.

Még akkor is boldog vigyor ült az arcomon, amikor hazaértem. Tudtam, hogy anyuék nem lesznek oda az örömtől, de meg kell érteniük, hogy ennyi idősen nem szeretnék már a szüleimmel lakni. Persze nekem is hiányozni fognak azért, de mégis izgatottan vártam a költözést, kb. pont annyira, mint mikor először költöztem el itthonról.

Kiszálltam a taxiból, fizettem, majd elindultam befelé. Átnyúltam a fa kerítéskapu lécei között, hogy belülről kinyissam, mert lusta voltam a kulcsomat elővenni. Háromszor megnyomtam a bejárati ajtó csengőjét, hogy tudják, én jöttem haza. De nem hallatszott mozgolódás bentről. Megismételtem a három csengetést, de megint semmi. Sóhajtva kezdtem el áttúrni a táskámat a kulcsom után kutatva, ami minimum 5 percet vett igénybe. Miután végre a kezembe akadt, és becsúsztattam a zárba, rá kellett jöjjek, hogy az ajtó nyitva van… megijedtem, nem tudtam ezt mire vélni.

- Nyugi Míra, biztos csak véletlenül nyitva felejtették!- nyugtatgattam magamat, és óvatosan belöktem az ajtót. Egyre gyorsabban vert a szívem, és rossz érzés kerített hatalmába. A nappali felé vettem az irányt, a lépteim vízhangoztak a szokatlan csendben. A szobába lépve azonnal feltűnt az ablaknál álldogáló alak… és hirtelen kihagyott egy ütemet a szívverésem. Nem, ez nem lehet ő!! Kétségbeesetten, tágra nyílt szemekkel álltam ott, nem tudtam megmozdulni sem.

- Szia Míra- szólalt meg, még mindig háttal állva nekem. Megismertem a hangját, de ez akkor sem lehet ő… kiszáradt a torkom, és szédülni kezdtem, meg kellett kapaszkodjak az ajtófélfában. Kiabálni akartam, hogy tűnjön innen, de csak egy elhaló „ne” jött ki a torkomon. Lassan felém fordult, és rám emelte a tekintetét… nem akartam elhinni, de aki ott állt előttem, egyértelműen Ő volt, a szürke szempár rám szegeződött, szinte égetett a tekintete… szúrni kezdett a mellkason, nem kaptam levegőt, és mielőtt egyikünk is megszólalhatott volna, a térdeim összecsuklottak. Eltűnt a szoba a szemem elől, és szerettem volna belezuhanni a sötét semmibe, de ehelyett egyre csak az iménti képet láttam; ahogy Jace, a halott ex-vőlegényem velem szemben áll a szüleim házának nappalijában…