You've changed my Life - 49. rész

Sziasztok! :)

Tegnap megígértem, hogy ma is hozok egy részt, cserébe a sok kihagyásért. Na meg hát ugye hétfő van, és innentől igyekszem rendesen betartani amit ígértem... tudom, hogy állandóan szabadkozom, szóval most nem fogom leírni még egyszer, hogy nincs időm, stb :D már biztos nagyon idegesítő. Szóval inkább csak jó olvasást kívánok a YCML 49. részéhez! :)

49. rész: Minden olyan zavaros

- Míra! Míra!? Hallasz engem!?- próbált beférkőzni a tudatomba egy ismerős hang.

- Elájult…

- Persze hogy elájult, te ütődött!! Míra?!- ismertem rá a húgom hangjára, aki folytatta a szólongatásomat. De nem akartam kinyitni a szemem. Féltem, hogy megint őt fogom látni. Jace-t. Ha ezt elmondom Jennának, tuti azt fogja hinni, hogy megőrültem. Jace halott, ezt tudja ő is, és én is, és mindenki más is. De mi van ha…?!

- Míra!!- nyöszörögve mozdultam meg, és a húgom hangjának irányába fordítottam a fejem. Óvatosan, résnyire mertem csak kinyitni a szemem, lopva kilestem a félig zárt pilláimon.

- Jenna…- motyogtam elhalóan.

- Jaj hál’ isten! Jól rám ijesztettél!- sóhajtott nagyot- hogy érzed magad?

- Azt hiszem jól vagyok… csak fura dolgokat látok- mondtam bizonytalanul, és a pillantásomat a húgom arcára fixáltam. Még mindig zúgott egy kicsit a fejem, az ujjaimat a halántékomra szorítottam, így próbálva koncentrálni.

- Milyen fura dolgokat?- kérdezte feszülten.

- Jen, én… láttam. Őt. Itt, a nappaliban, ott állt az ablaknál!!- gyűltek most könnyek a szemembe.

- Míra, te nagyon beverted a fejed! Beszélj már értelmesen!- jelent meg egy aggodalmas grimasz az arcán.

- Jace- formáltam az ajkaimmal, de nem mertem hangosan kimondani, mintha csak attól félnék, hogy megint megjelenik.

- Tudom- bólintott sóhajtva.

- Ne nézz idiótának, de… várj! Mi az, hogy tudod!?- akadtam fenn a válaszán- Jenna!! Mi az, hogy TUDOD!?- tért vissza az élet a hangomba.

- Ne akadj ki, jó!?- emelte a kezeit védekezően maga elé. Nem válaszoltam, csak felvontam a szemöldökömet, és sürgető pillantást vetettem rá- Jace nem halt meg- mondta ki végül. Magyarázatot vártam volna, de nem szolgált vele, csak az arcomat vizsgálgatta. Próbáltam nyugodt maradni, mert tudtam, ha kiakadok, nem fog mondani semmit.

- Hogy-hogy?- préseltem ki magamból póker arccal. Nem veszítheted el az önuralmad, Míra koncentrálj!!- ismételgette egy kis hang a fejemben. Megpróbáltam nem tudomást venni arról, hogy mit is jelentenek a húgom iménti szavai. Majd ráérek később feldolgozni a hallottakat…

- Nem ő halt meg a tűzben… ne haragudj, hogy nem voltam őszinte veled! Tudod, pár héttel az eset után felhívtak a rendőrök, hogy azonosították… de nem akartam felkavarni a kedélyeket, így inkább nem árultam el neked, azt gondoltam, megnyugodtál végre, és minden rendben lesz- hadarta kétségbeesetten- nem gondoltam, hogy ez a hülye ideállít azok után… szóval hogy… tudod. Nagyon haragszol rám??- pislogott.

Haragudni?- kétkedve pillantottam a húgomra, majd a tekintetem elkalandozott valamerre. Most már próbáltam feldolgozni az imént elhangzott dolgokat, ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, de mielőtt feltehettem volna bármelyiket is, mindig rájöttem, hogy nem is akarom tudni a választ.

- Míra, mondj már valamit!!- zökkentett ki a gondolataimból Jenna elgyötört hangja. Ráemeltem a tekintetemet, szóra nyitottam a szám, de aztán be is csuktam, és csak megráztam a fejem. Ha nem éreztem volna gombócot a torkomban, akkor sem lettem volna egészen biztos abban, hogy mit mondhatnék most. Nehéz lenne leírni, hogy mit éreztem… először halálra rémültem, de ahogy kezdett eljutni a tudatomig, hogy Jace nem halott, és soha nem is volt, kezdtem megnyugodni. Azaz csak kezdtem volna, mert az ex-vőlegényem megjelenése valami váratlan melegséget keltett bennem, ami talán még jobban megijesztett, mint maga a tény, hogy itt állt a nappalinkban…  

- Mi a francért kellett idejönnöd!?- támadt neki Jace-nek a húgom.

- Én nem tudtam, hogy elhitetted vele, hogy halott vagyok!- védekezett. Jenna erre nem tudott mit visszavágni, mert jogos volt, tényleg nem tudhatta.

- Azt hiszem, akkor is jobb lenne, ha most elmennél!

- Nem!- ültem fel, és rájuk bámultam. A pillantásom kettejük között ugrált, majd megállapodott Jace-en.

- Tessék?- törte meg végül Jen a döbbent csendet, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.  

- Azt mondtam, hogy ne menj el- mondtam ki, immár teljesen figyelmen kívül hagyva a húgomat.

- De Míra, hiszen ő…

- Tudom, hogy ki ő- vágtam a húgom szavába- Jenna kérlek, magunkra hagynál minket?

A meglepetéstől semmit nem tudott kinyögni, egy darabig még tanácstalanul pislogott rám, majd vállat vont, és kiment. Sóhajtva utána néztem, majd a tekintetem ismét megállapodott Jace-en.

- Szia- mondta ki halkan.

- Szia- ennél többet én sem tudtam nagyon kinyögni.

- Figyelj Míra… én nem tudom, hogy mi ez az egész most, azt sem tudom, hogy miért hitted, hogy halott vagyok… én csak bocsánatot kérni jöttem. Semmi negatív szándékom nincsen, esküszöm!

- Ez egy hosszú sztori- fújtam ki a levegőt sóhajtva- de miért kérsz te bocsánatot? Hiszen én hagytalak ott az oltárnál…

- Ez igaz, de nem hibáztatlak azért, mert megtetted. Míra, én sajnálok mindent, ahogy viselkedtem, amiket tettem, és mondtam! Meg tudsz nekem bocsájtani?

- Figyelj… pár hónapja betört valaki az otthonunkba, és felgyújtotta azt. A rendőrök ezt találták- túrtam elő a táskámból a tűzben megfeketedett eljegyzési gyűrűmet. Nem tudom, miért tartottam magamnál, talán azért, mert nem hagyott nyugodni a dolog, tudni akartam, hogy hogyan került oda.

- Úristen…- bámulta a kis tárgyat egy ideig Jace, majd rám nézett.

- Szóval?- néztem fel rá magyarázatot várva. Biztos voltam abban, hogy tőle megkaphatom, hiszen ki másnál lehetett volna ez a gyűrű...?

- Fogalmam sincsen, hogy hogyan került oda- nézett rám tanácstalanul.

- Biztos?

- Biztos. De számít ez most valamit?

- Igenis számít. Valaki felgyújtotta a lakásunkat, és akárki is volt az, ez nála volt. Szerencsére nem történt nagy baj, de belegondoltál abba, hogy mi lett volna, ha Jenna vagy én otthon lettünk volna!?- emeltem fel a hangomat.

- Értem persze, teljesen igazad van- csitított-, de hát szerencsére nem esett bajod… bajotok- javította ki magát, de ezzel elárulta számomra, hogy Jenna azóta sem lett a szíve csücske. Nem feleltem semmit, csak néztem őt, és nem tudtam mit mondani.

- Haragszol?- törte meg a csendet végül.

- Nem, csak olyan fura most ez- néztem fel rá. Tényleg nem tudtam hová tenni a dolgokat.  

- Szeretnéd, hogy elmenjek?- ajánlotta fel.

- Nem tudom- mondtam ki őszintén. Ez a Jace most nagyon emlékeztetett arra a srácra, akit anno megismertem, akit szerettem, és ez teljesen összezavart, fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek…