You've changed my Life - 53. rész

Sziasztok! :)

A nagy karácsonyi készülődés közepette sem akarok teljesen megfeledkezni Rólatok, bár tudom, hogy ma mindenki ünnepel, és nem a blogot fogja lesni, de azért felteszek ide Nektek egy kis ajándékot tőlem is :) az ömlengős, "köszönök mindenkinek mindent", évzáró posztot majd szilveszterre hagyom, szóval most csak Nagyon boldog és meghitt karácsonyt kívánok minden olvasómnak! :) egyetek sok bejglit, és legyetek jók! puszi♥

Na, és hát akkor az új fejezet: YCML - 53. rész! :)

53. rész: Miért ilyen bonyolult minden??

Igencsak sok időbe telt, mire felvázoltam Beccának ezt a kissé bonyolult, és régóta húzódó dolgot.

- Szóval, ha jól értem, akkor Jace az ex-vőlegényed, akit otthagytál az oltárnál Pierre miatt, akivel viszont se veled, se nélküled alapon ment a dolog, aztán összevesztetek, mert azt hitte, hogy a fotósoddal kavarsz. Eztán felszedett egy ribancot, aki mint utóbb kiderült csak ki akarta őt használni, és amikor ezt te kiderítetted, Pierre rájött, hogy szeret téged, és féltékeny lett az egyik legjobb haverjára, bocsi itt, nem emlékszem a névre…- tűnődött el egy pillanatra.

- Chuck- szúrtam közbe.

- Chuck, igen ez az! Szóval féltékeny lett Chuck-ra, aztán még ráadásképp közben megjelent ismét az ex-vőlegény, akinek halottnak kéne lennie, mert felgyújtotta a házatokat…?

- Igen, valami ilyesmi- bólintottam sóhajtva. Valahogy így summázva elég hihetetlennek hangzott az egész.  

- Hát túloznék, ha azt mondanám, hogy értem- grimaszolt Becca.

- Én is, pedig velem történt- nevettem el magam kínomban- és most itt tartok, fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Szinte fogadni mernék, hogy Jace hazudik, és mégis tud valamit a gyűrűről, Pierre pedig…- sóhajtottam- vele szintén nem jutok semmire.

- Ami Jace-t illeti, eléggé sántít a történet, abban igazad lehet- értett egyet- viszont a Pierre-es témában nem tudok neked mondani semmit. Nem ismerlek titeket, szóval ezt nem tudok megítélni, hogy mennyire illetek össze.

- Nem vagyunk egyszerű esetek…- kortyoltam bele a teámba.

- Ezt már kitaláltam a történetből!- nevetett.

Becca rém rendes volt, vagy 2-3 órát nála töltöttem, és nagyon jól elvoltunk. Elmesélte ő is a fél életét, hogy Texasban született, és amikor a szülei elváltak 12 éves korában, akkor költözött az apjával és az egyik tesójával Kanadába.

- Oké, azt hiszem most már tuti elmentek a srácok, én pedig nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel- álltam fel a kanapéról.

- Nem éltél vissza, örülök, hogy megismerhettelek. Én is csak egy pár hete költöztem be, és az egyetlen szomszéd, akivel eddig közelebbi ismeretségbe keveredtem, az az idős néni volt az elsőről, aki kijött kötekedni, hogy hangosan telefonáltam a lépcsőházban- nevetett Becca.

- Jó tudni, majd ezentúl vigyázok az ilyesmivel! Köszi mindent Rebecca!

- A barátaimnak csak Becca!- mosolygott- te figyelj Míra, lakásavató bulit tartok a hétvégén, feljöhetnél, ha van kedved! Csak néhány barát jön át, kibontunk pár üveg pezsgőt, pókerezünk… ilyesmi. 

- Szívesen, köszi a meghívást!- lelkesedtem. Ez a leírás emlékeztetett a srácokkal töltött estékre, a részeg póker partykra. Az emlék mosolyt csalt az arcomra, de valahol egy kicsit el is szomorodtam. Rá kellett jönnöm, hogy hiányoznak ezek az esték…

- Akkor szombaton 9 körül gyere fel. És ha még mindig itt vannak a srácok, nyugodtan gyere vissza.

- Remélem nem…- nevettem- de azért köszi, meg minden mást is, a meghívást, meg hogy átvészelhettem nálad ezt a pár órát! Szia- köszöntem el.

- Ugyan, nincs mit! Örültem, hogy megismertelek. Szia!- integetett utánam még az ajtóból. Mosolyogva sétáltam le a lépcsőn, megálltam egy pillanatra a lakásom ajtaja előtt. Hallgatóztam, de bentről semmi nesz nem hallatszott, így óvatosan lenyomtam a kilincset, és beléptem. Körülnéztem, de semmi rendelleneset nem találtam. Tettem még egy-két lépést, hogy a konyhába is benézzek, de ott sem találtam senkit. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, de mégis bennem volt egy kis félelem. Bármikor ugyan úgy ideállíthatnak, hiszen ismertem őket, egyikőjük sem fogja csak úgy annyiban hagyni ezt.

Besétáltam a szobámba, és miközben a telefonom után kutattam, egy cetlire bukkantam az éjjeliszekrényemen.

„Sajnálom”- állt rajta. Bárhol felismertem volna Jace kézírását, hiszen két évig olvasgattam a hűtőszekrényen, konyhapulton, vagy a lakás bármely más pontján hagyott kedves kis üzeneteket. Elmosolyodtam a gondolatra, és eszembe jutottak azok az idők, amikor még vele éltem, és minden olyan normális volt. Tervezgettük az esküvőnket, a közös jövőnket, gyerekeket… nem, nem mondom hogy jó volt, de normális. A „London állapot”, ahogy Chuck leírta ezt az időszakot. Nem tudtam megítélni, hogy mennyire volt igaza. Persze amikor beszélgettünk erről, hevesen tiltakoztam, de talán mégis lehet abban valami, amit mondott. Nem voltam boldog, és mégis, most elég sok mindent odaadtam volna azért, hogy visszapörgessem az idő kerekét, és holnap reggel ismét a londoni lakásunkban ébredjek, őt ölelve…

A telefonom csengése szakította félbe ezt az abszurd gondolatmenetet, amiért kivételesen nagyon hálás voltam. Vetettem egy pillantást a kijelzőre, majd a fülemhez emeltem a mobilt.

- Szia hugi- próbáltam olyan vidám hangon beleszólni, amennyire csak tudtam.

- Mi történt Pierre és közted?- szegezte nekem a kérdést köszönés helyett.

- Semmi- rándítottam meg a vállam, mintha látná. Közömbösnek akartam tűnni, de tudtam, hogy ő is hallotta, ahogyan egy picit megremegett a hangom. Pierre említésére hirtelen rossz érzés kerített hatalmába, és a melegség, amit az imént eltöltött Jace-re gondolva, kellemetlenné vált, majdhogynem bűntudatba csapott át.

- Jól vagy?- kérdezte Jenna egy árnyalattal lágyabb hangon.

- Nem- jelentettem ki egyszerűen, mert így éreztem.

- Átmenjek?- ajánlotta fel, mire én sűrűn bólogatni kezdtem. De hamar rájöttem, hogy nem látja, szóval rávágtam egy igent

- Most épp milyen hangulatban vagy, vodkát vagy fagyit vigyek?- kérdezte nevetve a húgom.

- Túl jól ismersz már- nevettem én is- de van itthon mindkettő, majd menet közben eldöntjük!- mondtam vigyorogva. Imádtam, hogy Jenna mindig meg tudott nevettetni, és el tudta feledtetni egy kis időre a fejemben kavargó gondolatokat.

- Rendben, 20 perc és ott vagyok! És Miranda… hozzá NE merj nyúlni a bőröndjeidhez!!!- mondta komolyan, majd megszakadt a vonal. Fölösleges volt figyelmeztetnie, ugyanis ezúttal nem terveztem semmi ilyesmit. Ki akartam végre bogozni ezt az egészet, hogy mit érzek Jace iránt, Pierre iránt, Chuck iránt… kezdett már túl bonyolult lenni a helyzet, vészesen hasonlítva így egy portugál szappanoperához, abból is a rosszabbik fajtához.  

Ledobtam a telefonomat az ágyra, majd kimentem a nappaliba, ahol a kisasztalon megtaláltam a Jace által hozott csokrot. Töprengtem pár percig, hogy mit is kezdjek vele, de végül kivittem a konyhába, hogy vázába tegyem. Egy darabig nem jöttem rá, mi olyan furcsa rajta, de aztán… felsejlett egy régi jelenet a templomból, szinte ott éreztem a torkomban a gombócot, és magam körül a fagyott csendet. Emlékeztem, ahogy ki akarom mondani az igent, de nem találom a hangomat, szédülök, és mindenki csak bámul rám. Majd kivágódik a templom kapuja, és a termet megtölti Pierre hangja, ahogy kérlel, hogy ne menjek hozzá Jace-hez… össze vagyok zavarodva, szédülök, nem kapok levegőt, a szemem könnyes… már érzem, hogy nem tudom ezt végigcsinálni. Egyszerűen nem megy… motyogok valamit, de még számomra is összefolynak a szavak, és a csokrom Jenna kezébe nyomom. Fehér liliom…

Most kinyitottam a szemem, és a könnyeim között bámultam a pulton álló vázában lévő fehér liliom csokorra. Sejtettem, hogy ez nem lehet véletlen, mégis fájt, hogy Jace ennyire tudja, hogyan lehet engem érzelmileg zsarolni. Hirtelen elöntött a méreg, a torkomat a sírás fojtogatta. Egy mozdulattal lesöpörtem a vázát a pultról, ami hatalmas csörömpölés kíséretében millió darabra törött a csempén. Leroskadtam a földre, az üvegcserepek közé, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne legyen úrrá rajtam a zokogás. Kevés sikerrel… fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, nem is hallottam, hogy nyílott volna az ajtó, de egyszer csak ölelő karokat éreztem magam körül. Mint fuldokló a mentőövbe, úgy kapaszkodtam a húgomba, az arcomat a vállába temetve.

- Semmi baj Míra, nem lesz semmi baj… ígérem!- mondogatta, én pedig igyekeztem hinni neki.