You've changed my Life - 55. rész

Sziasztok! :)

Tudom, hogy az előző friss is YCML volt, de most úgy döntöttem, hogy ebből hozok nektek. Remélem, nem bánjátok!? :)
Igazából nincs különösebb oka, talán csak az, hogy (reményeim szerint) már mindenki izgatottan várja, hogy hogyan is fog véget érni a sztori... hát, most egy újabb résszel közelebb kerültünk ahhoz, hogy kiderüljön! ;)

55. rész: Jenna kérése II. 

Richie egész délelőtt nálam maradt, és meglepően sok türelemmel hallgatta a beszámolómat. Igazából nekem fel sem tűnt, egészen addig, amíg szabadkozva bejelentette, hogy most már tényleg mennie kell. Megbeszéltük, hogy másnap bemegyek a stúdióba, és megcsináljuk a képeket, ha már tegnap teljesen megfeledkeztem róla Jace és Pierre miatt.

Miután Richie elment, összeszedtem magam, és elindultam a srácokhoz, hiszen megbeszéltem Jennával, hogy ma átugrom.

Nagy sóhajjal szálltam ki a taxiból a srácok háza előtt. Felsejlett bennem egy régi kép, egy fagyos februári nap, amikor egyenesen Londonból utaztam idáig, végig azon agyalva, hogy miért rángatott ide Chuck.

- Míra!- zökkentett ki az elmélkedésemből a dobos, aki immár nem csak a gondolataimban szerepelt, hanem teljes életnagyságban állt előttem.

- Szia!- köszöntem neki mosolyogva.

- Nem is láttalak mióta hazajöttünk San Diego-ból!- ölelt magához. Nem feleltem, csak viszonoztam az ölelést- na, gyere menjünk be, mert meg lehet itt fagyni!- engedett el, majd belém karolt és a bejárati ajtó felé húzott. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, annyira másképp állt hozzám most, mint a legutóbbi estén, amit együtt töltöttünk. De nem volt sok időm ezen elmélkedni, mert ahogy beléptünk a házba, Chuck elkiabálta magát, hogy megjöttem, ezért mindenki ott termett.

- Hé, szia!- ugrott a nyakamba David.

- Jó, hogy átjöttél- örült nekem Jeff is.

- Srácok, tegnap találkoztunk, ti pedig úgy tesztek, mintha már vagy egy éve nem láttatok volna…- nevettem a túlzott lelkesedésükön.

- Hagyd, csak izgatottak az esküvő miatt. Tegnap óta így viselkednek, amióta bejelentettük- tűnt fel Jen a nappali ajtajában.

- Értem- bólogattam nevetve.

- Hozzunk pezsgőt, Mírával is koccintani kell- rohant el Chuck.

- Mindig csak a pia- csóváltam a fejem- srácok, szerintem kezdjetek el gyűjteni új májra…

- Megszólalt az antialkoholista- forgatta a szemét nevetve Jen, miközben Chuck visszatért, két üveg pezsgővel, egy tálcányi pohárral, és nekiállt mindenkinek tölteni- én nem iszom most, köszi- utasította el Jenna a felé nyújtott poharat.

- TERHES VAGY!- kiabálta David a hirtelen beállt csöndben, mire mindenki nevetni kezdett.

- Nem David, nem vagyok- rázta a fejét a húgom- csak az elmúlt két napban ha hússzor nem koccintottunk akkor egyszer sem, és nem akarom egy életre megutálni a pezsgőt…

- Óó, ha csak ez a baj, kerítünk neked mást, van tequila, whisky, vodka, meg szerintem még egy kis bor is…- ajánlotta fel rögtön Jeff.

- Hiányzik ez az alkoholista társaság- nevettem el magam ismét.

- Hát költözz vissza- jelentette ki egyszerűen Chuck. Mindenki elcsöndesedett, rá kellett jöjjek, hogy nem viccből mondta, és mindenki az én válaszomat várja.

- Srácok… azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk!? Már megpróbáltuk egyszer, de mint akkor is kiderült, képtelenek vagyunk egy fedél alatt élni Pierre-el, és nem akarom megkeseríteni sem az ő életét, sem a magamét. Sajnálom…- magyaráztam. Persze háttal ültem a nappali ajtajának, és nem vettem észre, hogy az imént említett személy már egy ideje ott ácsorog, és hallgatja a beszélgetést- most mi van, valami rosszat mondtam?- néztem végig a srácokon, mert senki nem szólalt meg.

- Nem- érkezett a válasz a hátam mögül, de persze nem kellett megforduljak, hogy felismerjem a hangot- semmi rosszat nem mondtál. De ha csak megkeserítem az életed, akkor inkább fölmegyek, amíg itt vagy.

- Kérlek, ne légy gyerekes- néztem Pierre-re- neked is be kell látnod, hogy nem tudtunk normálisan meglenni, amikor ideköltöztünk a nyár végén Jen-el. Nem állítottam, hogy a te hibád volt, mindketten jócskán benne voltunk, de én nem szeretnék többet ezen vitázni.

- Én nem vitatkoztam, de akkor sem hiszem, hogy igazad lenne.

- Már beigazolódott, mi képtelenek vagyunk közösem bármit is jól csinálni, és…

- Tudjátok mit?- állt fel Seb, félbe szakítva a mondatomat- mi lenne, ha ti ketten szerveznétek meg az esküvőnket. Közösen!- nézett a menyasszonyára megerősítést várva. A húgom nem szólt semmit, csak mosolyogva bólogatott, jelezve, hogy támogatja- csak hogy bebizonyítsuk nektek, hogy igenis képesek vagytok együtt valami nagyon jót összehozni!

Én hirtelen nem tudtam megszólalni, egy ilyen képtelen kérés hallatára. Ez azt jelentené, hogy gyakorlatilag a következő 6 hónapban napi szinten kapcsolatot kéne tartsak Pierre-el, mindent meg kéne beszélnünk, és közösen döntenünk… pont ezt nem sikerült kivitelezni eddig sem.

- Nem, Seb ez egy nagyon rossz ötlet!- tiltakozott Pierre reflexszerűen.

- Egyet kell hogy értsek vele!- mondtam ki, amint megtaláltam a hangomat.

- Látjátok, máris milyen nagy az egyetértés, menni fog ez nektek- bólogatott Jenna elégedetten.

- Ki van zárva!- próbáltam még mindig ellenkezni, bár tudhattam volna, hogy ha a húgom egyszer valamit a fejébe vett, akkor arról nem lehet egykönnyen lebeszélni.

- Nézd Míra- sóhajtott Jen- tényleg olyan nagy kérés? Ez az én nagy napom lesz, és én azt szeretném, hogy ti szervezzétek… együtt.

- De miért?!

- Csak- vont vállat Jen.

- Már mondtam. Azért, hogy lássátok, hogy meg tudjátok együtt csinálni- tette hozzá Seb.

- De még ha látni is akarnánk, talán nem az esküvőtökkel kéne kísérleteznünk…- grimaszoltam.

- Dehogynem- vágta rá egyszerre Seb és Jenna- legalább igyekezni fogtok, van motiváció.

- Pierre…?- néztem rá, hogy mond-e valamit az utolsó szó jogán, egyrészt mert én már megadtam magam a húgomnak, másrészt pedig eddig ő meg sem szólalt. Csak reméltem, hogy talán a srácok közbe szólnak, hogy ők sem akarnak kimaradni a szervezkedésből, de csak csöndben figyeltek.

- Ha annyira ragaszkodtok ehhez- vont vállat egykedvűen.

- Remek!- mosolyodott el elégedetten Seb, és magához ölelte Jennát.

Magamban elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy konfliktusmentesek legyenek ezek a hónapok, amik alatt kénytelenek leszünk együttműködni Pierre-el. Csak remélni mertem, hogy ő is félreteszi a flegma hozzáállását, mert tudtam, hogy ezt nem tudtam volna elviselni. Valamint abban is bíztam, hogy segíteni fog, ha más miatt nem, hát azért, mert Seb-nek ez fontos. Csak mert egyedül elég nehéz megszervezni egy esküvőt… nem lehetetlen, de nyilván sokkal több energiába kerül, pláne ha még azt is hozzászámoljuk pluszba, hogy közben még Pierre-el is boldogulnom kell valahogy.

- Jut eszembe!- csapott a homlokára Jenna- beszéltél anyuval?

- Nem. Kellett volna?

- Meghívott minket, hogy töltsük otthon a karácsonyt, ezért úgy döntöttünk a srácokkal, hogy aznap mindenki a családjával lesz, aztán másnap együtt ünnepelünk itt nálunk… eljössz te is, ugye?

- Persze- mosolyodtam el, de egyben kicsit szomorú is lettem. Eszembe jutottat az együtt töltött ünnepek, ahogy Pierre-el feküdtünk a kandalló előtt szőnyegen összeölelkezve, a karácsonyfa fényeiben és a pattogó tűz lángjaiban gyönyörködve. Automatikusan odapillantottam, és persze pont ő ült ott. Egy másodpercre elkaptam a pillantását, és valahogy az volt az érzésem, hogy neki is ugyan ez jár a fejében… hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odaüljek mellé, és a vállára hajtsam a fejem…

A srácok nagyon örültek, hogy együtt ünnepelünk, és meg kell hagyni, én is. Egyértelműen hiányoztak nekem. Nehezen vallottam be magamnak, de természetesen Pierre a legjobban. Nem voltam biztos benne, hogy ő hogyan is érez, fogalmam sem volt, de elhatároztam, hogy lesz ami lesz, meg kell próbáljam. Adnom kell még egy esélyt magunknak. De hány utolsó esély lesz még? Hány „próbáljuk meg, csak még egyszer!”? Meddig fog ez még elhúzódni? Nem tudtam a választ ezekre a kérdésekre, csak abban voltam biztos, hogy így vagy úgy, de ennek a történetnek pontot kell tenni a végére, mert képtelen vagyok ezzel megküzdeni. Szerettem őt, jobban mint hittem, jobban mint ahogy Ő, vagy bárki más hitte, és jobban, mint szabadott volna.