Sziasztok! :)Meghoztam nektek az új történet második részét, remélem tetszeni fog mindenkinek :)
Azért is kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert a magyar tanárom ma közölte velem, hogy tanuljak meg normálisan fogalmazni, és hogy reméli, még csak eszembe sem jutott, hogy egy picit is komolyabban foglalkozzak az írással... nem vettem nagyon a szívemre, de talán mégis zavar egy kicsit.
Mindegy, nem traktállak ezzel Titeket, jó olvasást! :)
2. rész: Megőrültél?!
Egyetlen
és utolsó remény? Én? Nem tudtam erre mit mondani. Csak görcsösen kapaszkodtam
a telefonomba, és falfehér arccal bámultam magam elé. Megijesztettek a szavai.
Sokat kér tőlem? Ugyan! Mim van még nekem, amit Pierre nem vett még el?!-
gondoltam magamban keserűen.
-
Ott vagy még Míra?
-
Igen- feleltem.
-
Megteszed értünk?
-
De mit, Chuck? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, így nem ígérhetek semmit!
-
Nemet fogsz mondani- sóhajtott.
-
De MIRE!?- kezdtem már kissé ideges lenni.
-
Arra, hogy visszaköltözz hozzánk egy kis időre, amíg rendbe jönnek a dolgok…-
mondta ki bizonytalanul.
Vízhangoztak
a fejemben a szavai. Vissza… hozzájuk… azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok?
Nem, itt valami nagyon nagy tévedés lesz. Ez inkább csak elrontana mindent. 3
év kínkeserves munkáját, küzdelmét, hogy felépítsem az életem Pierre nélkül. Hogy
kreáljak egy boldogságnak tűnő valamit. Azért, hogy most az iménti néhány szava
után az egész úgy hulljon szét, mint kártyavár a szélviharban. Nem tudtam
uralkodni magamon, hisztérikus nevetésben törtem ki.
-
Remélem, hogy nagyon jól szórakoztok!- robbant ki belőlem megvetően-, mert ez
az egész nem lehet más, mint valami nagyon rossz, ócska, ocsmány tréfa… de elég
ízléstelen ilyennel viccelődni!
-
Hidd el, mi szeretnénk a legjobban, hogy ez csak egy vicc legyen- sóhajtott
megtörten. Volt a hangjában valami megfoghatatlan szomorúság, nem tudom miért,
de hinnem kellett neki. Eloszlatta a kétségeimet, akármennyire is hihetetlen
volt az egész.
-
Tehát… komolyan úgy gondolod, hogy attól rendbe jönnének a dolgaitok?-
kérdeztem eltűnődve.
-
Igen…- felelte vonakodva, csodálkozással a hangjában- mégis meggondoltad
magad?- reménykedett.
-
Nem ígérek semmit…- mondtam óvatosan-, de szeretnék segíteni nektek, ha tényleg
csak én tudok.
-
Óó Miri!- lelkesült be- nem is tudod, mennyit jelent ez nekünk!
-
Ne szaladj még annyira előre- figyelmeztettem- még van egy pár kérdésem.
-
Hallgatlak.
-
Először is, mit szól mindehhez Pierre? Nem mondhatnám, hogy épp baráti
viszonyban váltunk el, és te is ismered őt… az én véleményem szerint, soha nem
kérne a segítségemből.
-
Megváltoztak a dolgok, Míra…- megint az a fájdalom és reményvesztettség
csendült a hangjából.
-
Tudni szeretném, mi történt!- követeltem.
-
Ez egy elég hosszú történet… gyere át, és elmondunk mindent.
-
Menjek át? Ezzel gond lesz.
-
Miért? Nem emlékszel, merre van a villa? Akkor találkozhatunk valahol, és majd…
-
Nem, Chuck. Nagyon is jól emlékszem, hogy hol laktok. Hogy hol laktunk együtt,
annak idején- mondtam egy jó adag keserűséggel a hangomban. Nem kerülte el a
figyelmemet Jace ideges pillantása sem…- csak tudod, Londonból egy kissé soká
tartana, amíg odaérek.
-
Londonba költöztél?- kérdezve elképedten-, de hiszen az egy kontinenssel odébb
van…
-
Gratulálok Chuck, földrajzból jeles!- nevettem.
-
Akkor gyere Kanadába- hagyta figyelmen kívül a csipkelődésemet- elmondjuk mi
van, rendbe hozod, és minden jó lesz megint!
-
Állj, állj, állj! Te megőrültél? Menjek Kanadába? Csak így? Lehet, hogy ti
állandóan össze-vissza utazgattok, de átrepülni egy másik földrészre, nekem nem
megy ilyen egyszerűen!
-
Akkor én megyek Angliába- jelentette ki.
-
Nézd Chuck… én szeretnék segíteni, de nem ígérhetek meg előre semmit-
ismételtem el már vagy harmincadszorra- és nem akarom, hogy fölöslegesen
utazgass, szóval kiböknéd végre, hogy mi van…?
-
Nem- felelte kis gondolkodás után- felhívlak, ha Londonba értem. Puszi Míra,
vigyázz magadra!- azzal letettem.
-
Chuck!? Az istenit neki, hát ez semmit se változott!- mondtam mérgesen, inkább
csak úgy magamnak.
-
Miért hívott fel?- kérdezte Jace. Tudott a Pierre-es sztoriról, joga volt tudni
róla, bár az életemet egyedül kapartam össze abból a forgatagból, amit Pierre
maga után a lelkemben és a szívemben hátra hagyott, de Jace része volt az „új
életemnek”, méghozzá igen fontos része.
-
Nem tudom- néztem rá tanácstalanul.
-
Azt akarja, hogy visszamenj?
-
Azt hiszem- bólintottam.
-
Ugye még csak meg sem fordult a fejedben!?
-
De, igenis megfordult a fejemben!- fontam karba a kezem. Tudtam, hogy megbántom
a szavaimmal, de nem érdekelt, mert felhúzott. Hogy merészeli…!? Mióta mondja
meg ő nekem, hogy mi az, amit megtehetek, és mi az, amit nem!? Nem tudtam, mit
akar Chuck, még csak halvány elképzelésem se volt. Segíteni akartam nekik, mert
szeretem a srácokat (hogy ebbe Pierre is bele tartozik-e? Nem tudnám
megmondani…), de milyen áron? Rendbe tudom-e hozni, akármi romlott el, és
megéri-e, ha az én életem utána újra romokban hever majd? Mert ez fog történni,
ha túl mélyre ásunk, csak feltépjük a múlt sebeit…
Jace
nem hozta fel többet a kanadai utazást, és én sem beszéltem róla. Tényleg nem
szoktunk veszekedni. Semmin. Bezzeg anno Pierre-vel… állandóan martuk egymást,
majd jöhetett a békülős szex :D egészen más volt az a kapcsolat. Jace
kiszámítható, biztonságos… és számomra kissé unalmas is. De kényszerítettem
magam, hogy beletörődjek ebbe. A tűzzel játszani izgalmas dolog, de bizony elég
csúnyán meg lehet égetni magunkat, mint ahogy ez velem meg is történt. Pierre
mellett soha, egy percig sem unatkoztam. Állandóan hülyültünk a srácokkal,
utazgattunk, mentem velük a turnékra, buliztunk, pörögtünk… szép is volt az az
időszak. Bár még csak 3 év telt el azóta, de mintha egy élettel ezelőtt lett
volna.
Aznap
semmi kedvem nem volt Jace-hez, és ezt ő is érzékelte, de tudta, jobb ha most
békén hagy. Sajnáltam, hogy akármi is fog történni, soha nem fogom tudni őt úgy
szeretni, ahogy ő engem. Kedveltem, talán valamilyen formában még szerettem is,
de ez még mindig kevés volt… pedig ő mindent megtett értem. Másnap készített
nekem reggelit, és hagyott egy kedves üzenetet a pulton, mert neki már korábban
el kellett mennie. De akaratlanul is csak Pierre jutott eszembe. Ő nem csinált
soha nekem reggelit, oh nem. Ébredés után még fetrengtünk az ágyban, vagy
szexeltünk, majd miután lezuhanyoztunk, igen hiányos öltözetben együtt
indultunk a konyha felé, hogy kaját csináljunk. És talán odaégett a rántotta,
amíg csókolóztunk, vagy pocsék lett a kávé, meg egyébként sem voltunk akkora
zsenik a konyhában, de minden reggelünk vidáman indult.
Sóhajtva
toltam félre a tányért, semmi kedvem nem volt enni. Egész nap gépiesen tettem a
dolgom, és nem tudtam kiverni Pierre-t a fejemből… ismét. Vajon mire célzott
azzal Chuck, hogy megváltoztak a dolgok? Talán Pierre rájött, hogy még mindig
szeret? Nem, ez nem valószínű, hogy 3 év után, jön egy isteni szikra, hogy jéé,
vissza akarom kapni az exnőm… nem, ez annyira nem Pierre-re vall.
Épp
hazafelé tartottam a munkahelyemről, mikor megcsörrent a telefonom.
-
Haló?- kaptam a fülemhez.
-
Szia Miri! Itt vagyok Londonban!
-
Chuck!?- esett le az állam. Egy nap telt el azóta, hogy beszéltünk, gondoltam
bele telik majd egy kis időbe, mire Kanadából ideutazik.
-
Most mit vagy úgy meglepődve, mondtam hogy jövök- jelentette ki, mintha ez
teljesen normális lenne, hogy 24 óra alatt megszervez és le is bonyolít egy
több ezer kilométeres utazást- most szállt le a gépem, még keresek valami hotelt,
aztán…
-
Tudok neked ajánlani- vágtam a szavába- Míra Carson vendégszobája egy igen jó
hely- mosolyogtam.
-
Nem gond, ha nálad vagyok?
-
Egyáltalán nem!- ráztam a fejem. Lediktáltam neki a címet, majd letettük a
telefont.
Hazaérve
Jace-t a konyhában találtam.
-
Szia édes- mosolygott rám kedvesen.
-
Szia. Mit csinálsz?
-
Főztem vacsit, gondoltam tarthatnánk egy kis romantikus estét- közölte
lelkesen.
-
Kedves tőled, de nem kettesben leszünk ma- mosolyogtam rá bocsánatkérően.
-
Kitalálom… Chuck idejön?- kérdezte grimaszolva.
-
Igen, idejön, mert meghívtam!- tettem csípőre a kezem. Nagyon nem tetszett,
ahogy Chuck-ról beszélt, mintha valami nem kívánatos személy lenne. De a
vitánkat elvágta az épp akkor megszólaló csengő. Sarkon fordultam, és mentem
hogy megnézzem ki az. Az ajtóban Chuck állt, hatalmas vigyorral az arcán.
-
Chuck!!- ugrottam a nyakába örömömben-, de jó újra látni!
-
Téged is, Miri! Hiányoztál!- ölelt át szorosan.
szia Mesi!!
VálaszTörlésna nézzük csak..a magyartanárod nem tudom ,hogy hogy kapott diplomát de akkor helyet kéne cserélnünk,mert az enyém azt gondolja hogy egy író zseni vagyok...A rész szupi lett és kár elkeseredni vagy kár azért hogy ezen gondolkozz,mert IGENIS nagyon jól írsz..Tudom azért nem vagyok nagyon lelkesítő,de azért megpróbáltam és hidd el nem csak én vagyok ezzel így..És hát zárójelben megjegyezném nagyon várom a kövit is...
puszi<3
szia! :)
Törléshaha, édes vagy! :D én nem vettem ezt annyira komolyan, és egyáltalán nem vagyok elkeseredve (egészen addig, amíg kommenteglettek :D) mosolyogva bólogattam neki, aztán ott hagytam, tudod nem az ő véleménye számít :)
köszönöm, amúgy nem azért írtam ki, hogy most mindenki agyon dicsérjen, csak mégis zavart egy csöppet a dolog.
a következő friss azt hiszem a másik töriből lesz, de ebből is jön hamarosan! ;)
puszi♥
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia Mesi!
VálaszTörlésA magyar tanároddal nagyon nagy gond lehet, szerintem rohadt jól fogalmazol és nem csak én állítom így, hanem az összes olvasód! Szóval ne higgy a magyar tanárodnak! A történet egyre izgibb, kíváncsian várom Miranda döntését és Chuck milyen módszerekkel próbálja meg rávenni a költözésre :D
neked puszi, a magyar tanárodnak meg egy szemüveg ;)
szia! :)
Törlésnem tudom miért fikázott le, és nem is érdekel nagyon, csak elsőre bosszantott fel egy kicsit. köszönöm, örülök hogy így gondolod :)
Na, jól van :D nem akarok sokat elárulni, de egy darabig még izgulhatsz, mert nem fog egyhamar kiderülni. Míra döntéséről pedig annyit... meglepő lesz. Legalábbis remélem, hogy senki nem számít majd rá, hogy így alakul. Úgy az izgalmas, ha nem lehet előre tudni, hogy mi lesz :)
puszi neked is! :)