You've changed my Life - 2. rész

 Sziasztok! :)

Meghoztam nektek az új történet második részét, remélem tetszeni fog mindenkinek :)
Azért is kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert a magyar tanárom ma közölte velem, hogy tanuljak meg normálisan fogalmazni, és hogy reméli, még csak eszembe sem jutott, hogy egy picit is komolyabban foglalkozzak az írással... nem vettem nagyon a szívemre, de talán mégis zavar egy kicsit.
Mindegy, nem traktállak ezzel Titeket, jó olvasást! :) 

2. rész: Megőrültél?!

Egyetlen és utolsó remény? Én? Nem tudtam erre mit mondani. Csak görcsösen kapaszkodtam a telefonomba, és falfehér arccal bámultam magam elé. Megijesztettek a szavai. Sokat kér tőlem? Ugyan! Mim van még nekem, amit Pierre nem vett még el?!- gondoltam magamban keserűen.

- Ott vagy még Míra?

- Igen- feleltem.

- Megteszed értünk?

- De mit, Chuck? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, így nem ígérhetek semmit!

- Nemet fogsz mondani- sóhajtott.

- De MIRE!?- kezdtem már kissé ideges lenni.

- Arra, hogy visszaköltözz hozzánk egy kis időre, amíg rendbe jönnek a dolgok…- mondta ki bizonytalanul.  

Vízhangoztak a fejemben a szavai. Vissza… hozzájuk… azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok? Nem, itt valami nagyon nagy tévedés lesz. Ez inkább csak elrontana mindent. 3 év kínkeserves munkáját, küzdelmét, hogy felépítsem az életem Pierre nélkül. Hogy kreáljak egy boldogságnak tűnő valamit. Azért, hogy most az iménti néhány szava után az egész úgy hulljon szét, mint kártyavár a szélviharban. Nem tudtam uralkodni magamon, hisztérikus nevetésben törtem ki.

- Remélem, hogy nagyon jól szórakoztok!- robbant ki belőlem megvetően-, mert ez az egész nem lehet más, mint valami nagyon rossz, ócska, ocsmány tréfa… de elég ízléstelen ilyennel viccelődni!

- Hidd el, mi szeretnénk a legjobban, hogy ez csak egy vicc legyen- sóhajtott megtörten. Volt a hangjában valami megfoghatatlan szomorúság, nem tudom miért, de hinnem kellett neki. Eloszlatta a kétségeimet, akármennyire is hihetetlen volt az egész.

- Tehát… komolyan úgy gondolod, hogy attól rendbe jönnének a dolgaitok?- kérdeztem eltűnődve.

- Igen…- felelte vonakodva, csodálkozással a hangjában- mégis meggondoltad magad?- reménykedett.

- Nem ígérek semmit…- mondtam óvatosan-, de szeretnék segíteni nektek, ha tényleg csak én tudok.

- Óó Miri!- lelkesült be- nem is tudod, mennyit jelent ez nekünk!

- Ne szaladj még annyira előre- figyelmeztettem- még van egy pár kérdésem.

- Hallgatlak.

- Először is, mit szól mindehhez Pierre? Nem mondhatnám, hogy épp baráti viszonyban váltunk el, és te is ismered őt… az én véleményem szerint, soha nem kérne a segítségemből.

- Megváltoztak a dolgok, Míra…- megint az a fájdalom és reményvesztettség csendült a hangjából.

- Tudni szeretném, mi történt!- követeltem.

- Ez egy elég hosszú történet… gyere át, és elmondunk mindent.

- Menjek át? Ezzel gond lesz.

- Miért? Nem emlékszel, merre van a villa? Akkor találkozhatunk valahol, és majd…

- Nem, Chuck. Nagyon is jól emlékszem, hogy hol laktok. Hogy hol laktunk együtt, annak idején- mondtam egy jó adag keserűséggel a hangomban. Nem kerülte el a figyelmemet Jace ideges pillantása sem…- csak tudod, Londonból egy kissé soká tartana, amíg odaérek.

- Londonba költöztél?- kérdezve elképedten-, de hiszen az egy kontinenssel odébb van…

- Gratulálok Chuck, földrajzból jeles!- nevettem.

- Akkor gyere Kanadába- hagyta figyelmen kívül a csipkelődésemet- elmondjuk mi van, rendbe hozod, és minden jó lesz megint!

- Állj, állj, állj! Te megőrültél? Menjek Kanadába? Csak így? Lehet, hogy ti állandóan össze-vissza utazgattok, de átrepülni egy másik földrészre, nekem nem megy ilyen egyszerűen!

- Akkor én megyek Angliába- jelentette ki.

- Nézd Chuck… én szeretnék segíteni, de nem ígérhetek meg előre semmit- ismételtem el már vagy harmincadszorra- és nem akarom, hogy fölöslegesen utazgass, szóval kiböknéd végre, hogy mi van…?

- Nem- felelte kis gondolkodás után- felhívlak, ha Londonba értem. Puszi Míra, vigyázz magadra!- azzal letettem.

- Chuck!? Az istenit neki, hát ez semmit se változott!- mondtam mérgesen, inkább csak úgy magamnak.

- Miért hívott fel?- kérdezte Jace. Tudott a Pierre-es sztoriról, joga volt tudni róla, bár az életemet egyedül kapartam össze abból a forgatagból, amit Pierre maga után a lelkemben és a szívemben hátra hagyott, de Jace része volt az „új életemnek”, méghozzá igen fontos része.

- Nem tudom- néztem rá tanácstalanul.

- Azt akarja, hogy visszamenj?

- Azt hiszem- bólintottam.

- Ugye még csak meg sem fordult a fejedben!?

- De, igenis megfordult a fejemben!- fontam karba a kezem. Tudtam, hogy megbántom a szavaimmal, de nem érdekelt, mert felhúzott. Hogy merészeli…!? Mióta mondja meg ő nekem, hogy mi az, amit megtehetek, és mi az, amit nem!? Nem tudtam, mit akar Chuck, még csak halvány elképzelésem se volt. Segíteni akartam nekik, mert szeretem a srácokat (hogy ebbe Pierre is bele tartozik-e? Nem tudnám megmondani…), de milyen áron? Rendbe tudom-e hozni, akármi romlott el, és megéri-e, ha az én életem utána újra romokban hever majd? Mert ez fog történni, ha túl mélyre ásunk, csak feltépjük a múlt sebeit…

Jace nem hozta fel többet a kanadai utazást, és én sem beszéltem róla. Tényleg nem szoktunk veszekedni. Semmin. Bezzeg anno Pierre-vel… állandóan martuk egymást, majd jöhetett a békülős szex :D egészen más volt az a kapcsolat. Jace kiszámítható, biztonságos… és számomra kissé unalmas is. De kényszerítettem magam, hogy beletörődjek ebbe. A tűzzel játszani izgalmas dolog, de bizony elég csúnyán meg lehet égetni magunkat, mint ahogy ez velem meg is történt. Pierre mellett soha, egy percig sem unatkoztam. Állandóan hülyültünk a srácokkal, utazgattunk, mentem velük a turnékra, buliztunk, pörögtünk… szép is volt az az időszak. Bár még csak 3 év telt el azóta, de mintha egy élettel ezelőtt lett volna.

Aznap semmi kedvem nem volt Jace-hez, és ezt ő is érzékelte, de tudta, jobb ha most békén hagy. Sajnáltam, hogy akármi is fog történni, soha nem fogom tudni őt úgy szeretni, ahogy ő engem. Kedveltem, talán valamilyen formában még szerettem is, de ez még mindig kevés volt… pedig ő mindent megtett értem. Másnap készített nekem reggelit, és hagyott egy kedves üzenetet a pulton, mert neki már korábban el kellett mennie. De akaratlanul is csak Pierre jutott eszembe. Ő nem csinált soha nekem reggelit, oh nem. Ébredés után még fetrengtünk az ágyban, vagy szexeltünk, majd miután lezuhanyoztunk, igen hiányos öltözetben együtt indultunk a konyha felé, hogy kaját csináljunk. És talán odaégett a rántotta, amíg csókolóztunk, vagy pocsék lett a kávé, meg egyébként sem voltunk akkora zsenik a konyhában, de minden reggelünk vidáman indult.

Sóhajtva toltam félre a tányért, semmi kedvem nem volt enni. Egész nap gépiesen tettem a dolgom, és nem tudtam kiverni Pierre-t a fejemből… ismét. Vajon mire célzott azzal Chuck, hogy megváltoztak a dolgok? Talán Pierre rájött, hogy még mindig szeret? Nem, ez nem valószínű, hogy 3 év után, jön egy isteni szikra, hogy jéé, vissza akarom kapni az exnőm… nem, ez annyira nem Pierre-re vall.

Épp hazafelé tartottam a munkahelyemről, mikor megcsörrent a telefonom.

- Haló?- kaptam a fülemhez.

- Szia Miri! Itt vagyok Londonban!

- Chuck!?- esett le az állam. Egy nap telt el azóta, hogy beszéltünk, gondoltam bele telik majd egy kis időbe, mire Kanadából ideutazik.  

- Most mit vagy úgy meglepődve, mondtam hogy jövök- jelentette ki, mintha ez teljesen normális lenne, hogy 24 óra alatt megszervez és le is bonyolít egy több ezer kilométeres utazást- most szállt le a gépem, még keresek valami hotelt, aztán…

- Tudok neked ajánlani- vágtam a szavába- Míra Carson vendégszobája egy igen jó hely- mosolyogtam.

- Nem gond, ha nálad vagyok?

- Egyáltalán nem!- ráztam a fejem. Lediktáltam neki a címet, majd letettük a telefont.

Hazaérve Jace-t a konyhában találtam.

- Szia édes- mosolygott rám kedvesen.

- Szia. Mit csinálsz?

- Főztem vacsit, gondoltam tarthatnánk egy kis romantikus estét- közölte lelkesen.

- Kedves tőled, de nem kettesben leszünk ma- mosolyogtam rá bocsánatkérően.

- Kitalálom… Chuck idejön?- kérdezte grimaszolva.

- Igen, idejön, mert meghívtam!- tettem csípőre a kezem. Nagyon nem tetszett, ahogy Chuck-ról beszélt, mintha valami nem kívánatos személy lenne. De a vitánkat elvágta az épp akkor megszólaló csengő. Sarkon fordultam, és mentem hogy megnézzem ki az. Az ajtóban Chuck állt, hatalmas vigyorral az arcán.

- Chuck!!- ugrottam a nyakába örömömben-, de jó újra látni!

- Téged is, Miri! Hiányoztál!- ölelt át szorosan.